2007. október 21., vasárnap

Dióhéjban: Irán

Mivel a mindennapok nagyobb szerepet kaptak az elmúlt időben, mint a blogírás kötelessége, most van mit bepótolni. Sajnos szűkszavú leszek, mert tényleg sok dologról írok és több a történés mostanában, úgyhogy a benyomásaimról nehezebb írnom.

Szóval, miután Teheránban egy netkávézóban találtam magamnak egy Couchsurfinges szállást 1 óra alatt, egy taxival a Mohammad, Mustafa és Hamid lakására siettem. Miután kicsit felfrissültem, főztek nekem finom spagettit egy jópofa savanyúsággal mellékelve, és röviden elmesélték, hogyan élnek. Mivel ők voltak az első igazi irániak, akikkel megismerkedtem, rengeteg kérdésem volt.




Bebizonyosodott, hogy korántsem annyira zárkózott a társadalom, sokkal inkább a rendszer van rájuk kényszerítve. A szomorú az egészben, hogy a sorkötelezettség miatt, amennyiben háborúra kerül sor, ezeknek a fiúknak kell háborúba menniük, akik egyáltalán nem értenek egyet a politikával. Több olyan fiatallal is találkoztam később, akik emiatt akarnak emigrálni, és inkább Malajziában, az Usában vagy bárhol máshol élnének.

Mohammad 10 éves korában kezdett dolgozni, ami meglehetősen gyakori Iránban, és ahogy azóta még keletebbre haladtam, a munka kezdete még korábbra tolódik. Ő önként döntött úgy, hogy dolgozni kezd, és az iskoláját is folytatta a munka mellett. Pár éve nyitott egy netkávézót, majd átadta az unokatestvérének, ő pedig egy mobiltelefon-üzletbe fogott. Mindez a katonaság mellett, és miután elvégzett egy egyetemet.

A korábbi megoldás arra, hogy Iránból is írhassak nekik köszönhető, mivel megoldották IP cím váltással, hogy úgy tűnjön, mintha az USA-ból neteznék.

Vacsi után a szokásos esti focit űzték a számítógépen, amit én is kipróbáltam, de csak szánalomból voltak hajlandók velem játszani.

Másnap reggel Hamid bekisért a városba, így vele élvezhettem, ahogy a teherániak beszállnak a metróba. Gyakorlatilag minden ajtónál verekedés, lökdösődés volt. A nőknek ilyen szempontból szerencséjük van, mivel elkülönített kocsikban utazhatnak, HA AKARNAK. A férfiaknak ez a lehetőség nem adott. Hamid a helyi tőzsdén dolgozott rendszerfejlesztőként.

Egész nap felfedezőúton voltam Teheránban, járkáltam egy csomót, a helyi bazár volt az egyetlen nevezetesség, amit megnéztem. A helyi szokásokat látva, miszerint egy park arra való, hogy használják, leheveredtem az egyik padra az egyik belvárosi parkban, és aludtam másfél órát. Hazafelé megnéztem az USA egykori nagykövetségét, melyekről képeket is késztettem.


From Teherán


Este, otthon egyetlen meglepetés volt csak: Mustafa barátnője, Sepideh ott aludt a srácnál. Tehát az emberekre rákényszerített vallás mégsem működik olyan csodálatosan.

Sepideh másnap elkísért a városba. Ő úgynevezett női tanulmányokat folytat, melynek lényege, hogy a nők viselkedését vizsgálják a társadalomban, és sok más szemszögből. Nemsokára Angliába utazik, mivel nyert egy éves tanulmányi ösztöndíjat. Mesélt nekem a politikai rendszerről, milyen jó volt pár évvel ezelőttiig.

Megnéztük a helyi boltokat, ahol gyakorlatilag csupa-csupa utángyártott márkát lehet kapni.



Mohammad megmutatta a mobilboltját, este pedig elvitt az egyetemi találkozójára. A hegyekben lévő étteremben eltöltött vacsi során jó párszor elő kellett adnom az utazásom történetét, melyet nagy érdeklődéssel hallgattak, bár itt olyan fiatalok között voltam, akik már voltak külföldön, noha nem túl messze Irántól.






A vacsi után, éjfél körül Mohammad többi barátjával az egyik helyi parkban találkoztunk, ahol közel két órát fociztunk még, egy sebtében összetákolt műanyag labdával. Hazafelé buzdítottam a sofőrt, hogy tud ez az autó 140-nel menni, úgyhogy Teherán belvárosán ezzel a sebességgel hajtottunk keresztül.



Másnap irány Esfahan, útközben megálltunk enni, de én végül éhen maradtam, mert túl drágán akarták rámsózni a csirkekebabot. Ez volt az én Ramadan időszakom.



Éjfélkor, odaérkezésemkor kaptam két sms-t az egyik CS-es sráctól, h hozzá mehetek aludni. Leszerveztük, így éjjel egyre ott voltam. A Taxit 7000ről kellett 3000 riálra lefaragnom, cserébe a sofőr többször előadta, hogy áh, Hungary, már régen meg akarja látogatni Belgrádot.

Ezek a srácok is spagettivel fogadtak. Nagyon lelkesek voltak, mert én voltam az első vendégük, csak két napja regisztráltak. 5 percenként megjegyezték, h még mindig nem hiszik el, hogy egy külföldi ül a nappalijukban.



Mindkét srácot Maisennek hívták, de különbözőképpen írták a neveiket. Mindkét srác informatikát tanul és nem hivatalos hackerek. Reggel buszoztam egyet, 250 riál volt a buszjegy. Az összeget érzékeltetem: 10000 riál az egy dollár, tehát tulajdonképpen 5 forint volt a jegy. A helyi parkban elmajszoltunk egy hamburgert, ekkor rájöttem, h Maisen erősen lázadó típus. Tekintettel arra, h Ramadan volt, emiatt börtönbe kerülhetett volna, de nem nagyon érdekelte.


From Esfahan


Az utcán az összes gyerek és felnőtt a hello, how are yout kiabálja, mivel ez minden, amit tudnak. Azért megpróbálok többet kihúzni belőlük, de nem könnyű.



Az úgynevezett Galamb-toronynál találkoztunk Yuyuval, egy kínai hölggyel, akinek személyes idegenvezetője volt, így csatlakoztunk.





Este, mikor betértünk egy elegáns vendéglőbe (értsd 3-4 dollár egy főételért körettel), ott találtuk Yuyu-t, így együtt vacsoráztunk vele. Yuyu Pekingben él, és 35 éves kora ellenére 60 országban járt már. 10 évig élt Franciaországban, majd Hongkongban, végül pár hónapja salesesként dolgozik a Microsoftnak Kínában. Ahogy este sétáltunk haza, Aboozar, egy srác a CS-ről meghallotta, amikor elmentünk mellette, h Magyarországról vagyok, és felismert, h írtam neki is üzenetet.



Az egyetlen rossz hír, ami ért itt, h mindenki azt javasolta, h repüljek át Pakisztánon, mert túl veszélyes. És annyira mondták, h kész voltam megfogadni. Az egyetlen, ami gondolkodóban ejtett az, hogy eddig szinte bármelyik országban voltam, a népek ezt mondták a tőlük keletre fekvő országról.



Másnap délután találtunk egy eldugott Ramadan éttermet, melyről készült egy leleplező videó is.



Este még egy vacsi Yuyuval, majd későn ágyba menetel.

Egy másik élmény aznap a helyi 5 csillagos hotel teázója volt. Kicsit, mintha a Prince of Persia játékba helyeztek volna 1 órára.

Ramadan utolsó pénteke hivatalos 'Utáljuk Amerikát és Izraelt-nap'. A világon mindenütt a muzulmánok tüntetnek a palesztin területek megszállása ellen. Este - mivel az éjszakát Abuzaréknál töltöttem, mutatták a hírekben a felvonulásokat, és azt hiszem igaza volt Abuzarnak, mikor korábban mondta, hogy hülye Amerika, ha megtámadja Iránt, mert nem egyedül fog Irán válaszolni.

Abuzar kávézójában találkoztam Carlos-szal, a holland sráccal, aki a teázás közben elárulta, hogy 34 éves, amitől ledöbbentem. (kinéz vagy 22-nek)
Pár óráig nem volt net a kávézóban, ezért csak ültünk és sztorizgattunk Dariush-sal, Abuzar barátjával. Közben betoppant Nina, egy Németországban élő lengyel lány. Elmondta, hogy épp különválna a barátaitól, és Pakisztán fele megy, de nincs pénze. Felajánlottam, hogy menjünk együtt (közben Carlos meggyőzött, hogy nincs baj Pakisztánnal) és megbeszéltük, hogy akkor majd később Pakisztánban elválunk.
A délutáni busszal el is mentünk Shirazba. Ott röviden: Persepolis, ahol egy szintén Németországban élő iráni sráccal találkoztunk, aki először látogatott haza, mióta 6 éves korában áttelepült Európába. Egy dolgot mesélt, ami megmaradt, hogy az iráni fiúknak teljesen rossz képe van Európáról. Úgy képzelik el, hogy ott minden fiúnak 5 barátnője van párhuzamosan és teljesen szabadon váltogatják őket. Ez egyfajta álomként van jelen a fiatalok között Iránban.


From Shiraz és Zah...

Persepolisban leginkább egy 3D-s animációt hiányoltunk arról, hogy hogyan nézett ki fénykorában a hely. A helyi könyvesboltban szerencsére volt egy ilyen rövid videó.
Következő délután az utolsó iráni állomás következett, Zahedan, melyet egy 24 órás buszút előzött meg. Zahedant elvileg nagyon veszélyesnek tartják, ezért a legtöbb iráni még a közelében sem járt a városnak. Ez a vidék már teljesen sivatagos és emiatt sok a por és az emberek ruházata is megváltozott. Innentől kezdve a férfiakon is látni fejkendőt, néha turbánnal egybekötve, legfőképpen azért, hogy az arcukat is eltakarhassák a homokviharokban. Az alacsony színvonal ellenére a hotelek rendkívül drágák, de egy helyi turistasegítővel sikerül az árat fél ár alá lenyomni. A külföldiek miatt nagy a rizikófaktor, ez tornázza fel az árukat.


Este, kicsit járkáltunk a környéken, és vásároltunk kisboltokban. Miután nem tudtuk kenyeret hol lehet kapni, addig kérdezgettük, amíg az egyikük bement a házba és kihozott nekünk egy jó adag kenyeret, természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül.
Sajnos az utolsó kisboltban Nina vagy én otthagyta a pénztárcámat, avagy a hotelig elvesztettük, lényeg, hogy másnap reggel már nem volt meg. Benne 100 dollár és 3 bankkártya, plusz személyik. Valaki most nagyon örül ott, mert a 100 dollár kb. több havi fizetésnek felel meg ott.
Emiatt az incidens miatt teljesen pénz nélkül maradtunk, 40 km-re a Pakisztán i határtól. Nina bankkártyái, turista csekkjeit sem lehetett használni, úgyhogy tanácstalanok voltunk. Nina még nem ismert és ledöbbentette, hogy nem borultam ki a pénztárca eltűnése miatt.
Egy kedves helyi rendőr kifizette a taxinkat a határig, Taftanig. A határ meglehetősen érdekes volt, főleg a Pakisztáni oldal miatt, de erről majd a következő bejegyzésben.


2007. október 5., péntek

Kelet-Törökország és Irán - első élmények

Na, nagylevegő.


Az emlék-összegyűjtést a Teherán- Esfahan között közlekedő buszon kezdtem, ahol a 6 órás út kinálta élményeit élveztem (légkondis busz, 5 dolláros jegy, üditő, ropi, süti, cukorka). A kaják miatt szegény irániaknak csak a nyála csordogált, mivel még egy jó óráig nem ehettek semmit Ramadan lévén. Emiatt nem túlságosan zavartatva magam, nekilátok az előre készitett szendvicsemnek.


Na, és hogy mi történt eddig:
A nem sikerült randi után Didemmel, Ankarába menet az egyetlen emlitésre méltó esemény, hogy felvett egy kamionsofőr kb 300 km-rel Ankara előtt, majd tetü lassan, 30 km-es átlaggal mentünk egy órát, megálltunk vacsizni, ahol csak én ettem, majd 1 óra és 30 km múlva még egy tea erejéig pihentünk meg, ezután újabb fél óra múlva lehúzódott az útról és elővette a dinnyéjét, hogy falatozzunk. Mondom jóvan, csak utána menjünk.

Mentünk is, este 11-ig, amikoris megállt, majd mondta, hogy most alvás. Szóval aludtunk reggel 5-ig, akkor felpattant, indultunk. 6-kor eszébejutott, hogy keveset aludt, igy visszafeküdt 8-ig. Sajnos közben letértünk a normál útról, úgyhogy más nem választásom nem volt, mint maradni, de sokat gondoltam közben arra, hogy valami ilyesmi lehet a legkegyetlenebb kinzásmód.



Ankara előtt az elkerülő úton egy másik kamionos vett fel, aki rövid kitérővel a családjára (a kisebbik fia pont most kapta meg az amerikai vizumot, úgyhogy mehet dolgozni), rátért a lényegre és a következő párpeszédet játszottuk el:


- Máté, do you want sex?
- Noooo.
- Because I want sex with you.
- Nooo.
- Why?
- Because I am not gay.

Erre olyan képet vágott, mint akit megsértettek, és próbálta magyarázni, hogy ő sem az, szóval miután röviden elgondolkoztam a lehetőségeimen, miszerint vagy kiszállok, és várhatok akármeddig a következő kamionig, de inkább mondtam neki, hogy hallgasson, és megfenyegettem, h kiszállok, ha folytatja. (Most biztos többekben felmerült egy harmadik lehetőség, de ezt meghagyom nekik.) Úgy látszik, ez hatott, és mutatta, hogy abbahagyja. Később meghivott egy ebédre, majd miután nem volt sok hátra a célig, rákezdett újból:


- Máté, I want your penis! I want sex.



Eljátszottam, hogy jó, akkor álljon meg, kiszállok, de megint mutatta, hogy megértette, úgyhogy abbahagyja. Elvitt Kirikkale-ig, kiszálltam, majd hogy teljes legyen a nap, egy barom kurd vett fel, aki Ankarából Agri-ba ment. Ő sokkal alattomosabb módszerekhez nyúlt. Néha ordenáré hangon elkezdett énekelni, majd később, mindig, amikor megértettük egymást kezet kellett fogni vele. Majd barátsága jeléül, néha a combomra tette a kezét, végül pedig mikor 11 felé mondtam, hogy én a következő városnál kiszállok, elkezdett átölelni, a vállamat masszirozni, és megint a combomat, ráadásul úgy, hogy vissza kellett mindig rakni a kezét a saját lábára. Erzincanban kiszálltam, kerestem egy szállást egy Hotelben. Neteztem egy rövidet, ahol egyből rájöttem, hogy az én gépemet figyelik, szóval gyorsan otthagytam őket, kimostam pár ruhámat, majd egy jót aludtam.
Másnap Erzurumból egy isztambuli kamionos, Ibrahim vett fel öreg barátjával, és még öregebb kamionjával. Mondta, hogy örül nekem, mert ő Türkmenisztánba megy, igy Teheránig van társasága. Mivel ez kb 1500 kilométert jelent, nagyon megörültem én is. Mondta, hogy ő őrült, de az én tervemet hallva, mondta, hogy én sokkal őrültebb vagyok. 200 kilométer múlva, mikor a kősivatag közepén elfogyott a benzinünk, kiderült, hogy ez nem igaz.
Este megálltunk a barátoknál Agriban, akik kedvesek voltak, majd a vacsi után mondtam, hogy siessünk, mert 3 óra múlva lejár a vizumom. A határon mindenki Ibrahim haverja volt, a határőr közölte is velem, hogy 9 hónapja dolgozik ott, és én vagyok az első magyar ez idő alatt. 1 napot töltöttünk a határon összesen, az iráni oldalra külön mentem át, és el kell mondjam, annyira kedves volt a határőr, hogy ritkán látni ilyet. 2 percig tartott a regisztráció, figyelmeztetett, hogy csak rendőröknek mutassam az útlevelemet és bankban váltsak csak pénzt, ne az utcán. Megkérdeztem, hogy készithetek-e képet a határátkelőről, mondta, hogy gond nélkül, igy igy tettem. Csomag átnézés nem is volt. Jó utat kivánt Iránban, majd mondta, hogy készen vagyok, mehetek.

Csak, hogy lássam a szigort, rövidnadrágban és pólóban mentem át, vizet szorongattam a kezemben és igy keltem át a határon. Később 2 dolog miatt váltottam hosszúnadrágra: az egyik, mert estére nagyon lehült az idő, a másik pedig, mert az ember nem akarja, hogy túlságosan megnézzék minden pillanatban.

(Épp bejött ebbe a nevenincs pici esfahani netkávézóba a bredai gyerek, akivel Isztambulban, az iráni követségen találkoztam. Megbeszéltük, hogy akkor viszlát újabb 3000 kilométerrel arrébb. Sajnos, itt nincs alkalmunk meginni egy sört a találkozás örömére. )



Kifelé menet, megrohantak a pénzváltók, de nem váltottam, csak visszaültem a kamionba. A határ túloldalán a büfében megint volt egy haverja Ibrahimnak, igy jól belaktunk, majd egy nagy zacskó pisztáciával távoztunk. Az egyik 'haver' nagyon szar árfolyamán átváltottam 20 dollárt, majd a röntgen, és a papirmunka után, este 6-kor elindultunk Tabriz felé. Mivel kicsit türelmetlen voltam, és egy fél szóval emlitettem, hogy lehet, hogy busszal megyek tovább, ha ez sokáig tart, Ibrahim innentől mindent megtett azért, hogy Tabrizig elérjünk aznap, de 100 km-rel korábban meg kellett állnunk aludni, mivel este 9 után elvileg nem lehetnek kamionok az utakon.





A reggeli pompás volt a kamionparkolóban, iráni kenyeret ettünk juhtúrós mézbe mártogatva. Ezalatt a pár nap alatt remek kamionos vált belőlem. Ibrahim el is nevezett Mavinnak, ami segédet jelent kb. Miután őrültsége tényleg határtalan volt, kb 50 km-t mentünk kilyukadt gumival, majd leszedték a darabokat és csak a felnivel mentünk további 300 km-t. A kamionról érdemes még tudni, hogy az inditás úgy zajlott, hogy egyikünk vezetéket érintett az aksihoz. A 3 alkalommal, mikor kifogyott a benzin, ez 2-2 órát jelentett, mivel a kézi szivató sem müködött, igy szájjal kellett megszivni a benzincsovet. A kamion vizhütésével is gondok voltak, és 3 óránként után kellett tölteni kb 25 liter vizzel. A belső kilincsek egyik oldalon sem müködtek, igy az ablakon keresztül másztunk ki, és kivülről nyitottuk az ajtót. Ibrahim gyakran hangoztatta, hogy az irániak veszélyes emberek és elmondta, hogz majd meginvitálnak engem is az otthonaikba, de csak azért, hogy pisztolyt csempésszenek a táskámba. Miután Iránban 'kicsit' szabadabban vezetnek a kelleténél, valahányszor elévágott egy autó, a krézi pipl fákkk felkiáltással fejezte ki elégedetlenségét. Ibrahim gond nélkül állta minden cehemet, és egyszer sem hagyta, hogy fizessek, cserében viszont naponta meg kellett igérnem, hogy ha Magyarországra jön, ezt visszakapja tőlem.

Ibrahim egészen Teheránig vitt, sőt még tovább is 100 km-rel. Ott megaludtunk a kamionban, majd reggel miután utasitott egy helyi kisvendeglőben dolgozó fiút, hogy felejtse el gyorsan a Ramazant, és készitsen nekünk reggelit, keresett nekem egy Teherán felé menő kollegát, és azzal visszamentem Teheránba. Egy elkerülő autópályán szálltam ki, majd miután tanácstalan voltam, hogy merre van a befelé, sétálni kezdtem az egyik irányban a pályán és megállt mellettem egy taxi. Kb 6 dollárért akart bevinni a pályaudvarig, majd miután én mondtam, hogy egyet adok, röhögött, és mondta, hogy azzal itt nem megyek semmire. Mondtam jó, és becsuktam az ajtót. Mondta, hogy jó, rendben, szálljak be és elvisz. Útközben újra felvetette a témát, és mondta, hogy majd megkérdezzük az állomáson, hogy mennyi a reális tarifa. Jeleztem, hogy tőlem megkérdezhetjük, de akkor sem fogok többet fizetni 1 dollárnál. Útközben még megemlitette, hogy nem az számit, hogy milyen vallású vagyok, hanem, hogy egy az isten. Megérkeztünk, kiszállt velem, egész rendes volt, hogy bejött, segitett terkepet venni, megkérdezte nekem, hol van internetkávézó, és megmutatta, hogy jutok a belvárosba. Majd az egyik helyinek elmagyarázta farsi nyelven, hogy mondja, hogy mondja, hogy 6 dollárt kell fizetnem neki. Mondtam, hogy kár mondani, mivel én megállapodtam vele 1 dollárban. Mondta, hogy az 1 dollár neki nem kell, úgyhogy akkor inkább semmi. Ebbe könnyedén belementem, és indultam a Metró felé. Itt ért az első kellemes meglepetés a közlekedéssel. 2 darab metrójegy 200 Toman, ami 37 forint kb. Később kiderült, a busz még olcsóbb, 25 toman, ami 5 forint kb.

Ja, és az olcsóságról jut eszembe. Készitettem egy képet egy benzinkúton, ami egy kamionos tankolás utáni állapotot mutatja. A mutató 2500 Toman-t mutat, ami nagyjából 2 és fél dollár, azaz nálunk kevesebb, mint két liter gázolajat lehet belőle kapni, mig Iránban 150 litert tudnak tankolni belőle.


Ennyit előljáróban, a további események később.

2007. október 1., hétfő

Mindenhol hamar megtalalni a kibuvokat

Haaat, igen. Koszi Tina a bejegyzest, tegnap tenyleg kicsit megijedtem. Nagyjabol tenyleg igy volt, ahogy kedves noverem leirta, azzal a kulonbseggel, hogy a netkavezoba telefonaltak, es ott erdeklodtek a tulajnal.
Egyelore vegyesek az erzeseim Irannal, mert elsore tenyleg olyan erzesem van, hogy mindenhol at akarnak verni. Viszont abbol az olcsobol, amennyibe kerulnek itt a dolgok, nem is banom.
Az orszag joval liberalisabb, mint amennyire azt a media mutatja, ugyanakkor vannak nehezsegek. A netkavezos dolog csak az egyik, az ellenzek szinte minden modon korlatozva van. A fiatalok viszont szemmel lathatoan teljesen a rendszer ellen vannak es liberalis gondolkodasuak.

Tomoren most ennyi, megprobalom osszeszedni a gondolataimat es leirni egy hosszabb ertekezesben. Ma este elvileg valami partiba is hivatalos vagyok, ugyhogy megnezzuk az milyen Iranban.