2007. november 7., szerda

Dióhéjban: Pakisztán

Tehát akkor a megváltozott világ a határon:

Az iráni oldalon szép, rendezett ház, minden a helyén, mint bármelyik nyugati országban. Az épületből kilépve gyakorlatilag Pakisztánban vagyunk. A semmi közepén. Jobbra egy kis bódé, benne pár hivatalnok, akik fontoskodnak, és elkezdődik Pakisztán és India adminisztrációs sorozata (innentől határállomáson, rendőri ellenőrzésnél, hotelekben kötelesek vagyunk kitölteni 1-1 sort az óriási könyveikben az összes személyes adatunkról). Miután mindent kitöltöttünk, a határőr a Now, you are free mondattal jelezte, hogy távozhatunk.

A kis helyi bódé-bankban rögtön pénzhez jutottunk, így volt pénzünk a Quettaba tartó buszra. A 700 km-es út a sivatagon vág át, és elvileg veszélyesnek ítélik meg, de nem találkoztunk se tálib fegyveresekkel, se drogdilerekkel.

A busz képe ugyancsak mutatta, hogy kontinenst és kultúrát váltottunk. Valami homokkal teli zsákok voltak a földön végig lerakva, szerintem a súly miatt, hogy a sivatagon könnyedén átjussunk, Nina szerint szállították őket. A buszban egytől-egyig mindenki dohányzott, egyfolytában. Amikor meg-meg álltunk, a fényképezőgépeinket látva, mindenki szeretett volna egy képet magáról. Sajnos a sok igény miatt a legtöbbet vissza kellett utasítanunk.

A helyeken, ahol megállunk az a vicces rendszerű WC van, hogy keresztülsétálsz egy épületen és hátul a sivatagban elintézed. Pakisztánban nők szinte sehol ezért Nina dupla kíváncsiságot okozott. Az utolsó előtti sorban ültünk, így a sofőrön kívül (néha még ő is) mindenki hátrafelé nézett a jó pár óra alatt. Szegény Nina, ahogy beszélgettünk róla és a gondjairól elbőgte magát ezért kicsit vigasztalni kellett, a mitől aztán még jobban ledöbbentek és a meglepettségüket még hangokkal is mutatták.

Quettába kb. úgy érkeztünk meg, hogy először még voltak fák és volt út, aztán már fák se nagyon és házak se, csak néhány szikla, amin át kellett evickélnie a busznak. Itt már az út is megszűnt, majd ott volt Quetta, az egyik legjelentősebb pakisztáni város. Meglepően olcsó és jó szállást találtunk a helyi VIP Hotelben, ahol összefutottunk a túlságosan segítőkész iráni Nimával. Miután megmutatta a város egyetlen nevezetességét, a parkot (a nevezetesség számomra abban merült ki, hogy volt fű, bár szerintem inkább Nima nem ismerte a nevezetesség szó jelentését), elküldött minket, hogy együnk egy jót és egyetlen lehetőségként egy 5 csillagos szálloda éttermét említette, Ramadanra hivatkozva. 20 dollárt hagytunk végül ott. Másnap Nima főzött, ami nagyon finom volt, és legalább bepótolt valamit az előző napi rossz tanácsáért.
Nima börtönviselt gyerek volt, politikai okokból börtönözték be 6 hónapra Iránban és most Pakisztánban az ENSZ-nek dolgozott. Az álma az volt, hogy az USA-ba kijusson és ott élhessen, de mikor megkérdeztem, hogy mit tud az USA-ról, akkor csak a filmekben látható dolgokat említette.
Szemmel láthatóan nagyon egyedül volt, mivel 2 nap múlva a Ramadan végét ünnepelték, és rágta a fülünket, hogy három napig ki se mozduljunk Quettából, mert így lesz nekünk a legjobb.
Szerencsére volt annyi eszünk, hogy ne fogadjuk meg a tanácsát.
Ramadan utolsó napját érdekesen döntik el a muszlim országokban. Minden országban van egy öreg bölcs, aki felnéz az égre és megállapítja, hogy már teli hold van-e. Így gyakorlatilag minden muszlim országban különböző napokra eshet a Ramadan. Természetesen, Pakisztán volt idén az egyetlen ország, ahol egy nappal tovább tartott a böjtölés. Javasoltam is, hogy cseréljék le az öreget.


Lényeg, hogy az összes hotel ezekre a napokra bezárt Quettában, ezért, mivel csak az első éjszakát töltöttük a városban, Nima egyik ismerősének családjához voltunk hivatalosak aznap éjjelre. A család középosztálybeli volt, ami azért elég alacsony életszínvonalat jelent még, de ehhez szorosan hozzájárul az is, hogy nem vágynak nagy dolgokra. Tradicionálisan több család lakott együtt, tehát unokatestvérek, teljes aprajafalvával, mindenki egy házban, bár külön lakásokban. Az este folyamán Ninát először a szomszéd szobába invitálták, ahol nők voltak csador nélkül, de akárhányszor egy férfi áthaladt a szobán (természetesen kopogással az ajtón előtte) az arcuk elé kapták a kendőiket és a fal felé fordultak. Bár már nagyon akartunk aludni menni, még éjjel kettőkor Ninát áthívták egy közelben lakó rokonhoz, ahol szintén beszélgethetett. Ott már más férfi is volt Nina elmondása szerint, tehát ezt csodáltam, hogy engem nem invitáltak és arra gyanakodtam, hogy így a nőknek nem kellett tetőtől talpig felöltözve lenniük. Talán.

Másnap reggel a vonatunk indulása előtt még egy gyors tevegelés a városban, majd Sukkur következett. Jó pár órás vonatúttal megfűszerezve. Sukkurban először hotelkeresés zajlott, mert mind irreálisan drága volt. Szerencsére két helyi srác egy autóval a segítségünkre sietett és körbevittek a hotelek között. Nina az egyik hotelben kiborult, meghallva az árat és elkezdett ordítozni a recepcióssal, hogy Allah megbünteti a hazugokat, stb. Hideg zuhany nem volt a közelben, úgyhogy csak javasoltam, hogy álljunk tovább.

Következő nap sétáltunk egyet a városban. Nina úgy gondolta, hogy itt már pólóban is megteheti, ami törvényileg igaz volt, de akkor is egyenértékű volt azzal, mintha nálunk egy meztelen nő sétálna végig az utcán. Pillanatok alatt egy 50 fős tömeg gyűlt körénk és kísért minket mindenhova. Sajnos, pimaszabbak is voltak köztük, akik meg-megmarkolták Nina fenekét, így ekkor nekem kellett az őrző-védő feladatát ellátnom és leordítani az illető fejét.

Az egész este olyan volt, hogy egy pillanatra felfogtuk, milyen lehet sztárnak lenni.
A vasútállomáson, mint sok más helyen, eljátszottuk, hogy férj-feleség vagyunk és ezért vicces szóváltásra került sor az állomásfőnökkel, aki személyesen intézkedett a jegyvásárláskor és még teával is kínált minket közben. Az alapot az adta, hogy mikor visszaültem a padra, Nina mellé, általában megsimogattam Nina vállát közben, és a főnök megjegyezte, hogy szeretem bizonygatni, hogy az én tulajdonom a nő. Ezen kívül semmi különös, hosszú út Lahore-ig, a vonaton végre láttunk felszabadult párt, akik nem szégyelltek egymás ölében aludni.


Lahore, ami a határ előtt közvetlenül található, már más világ volt. Ami már az állomáson megmutatta: MEKI!!! Igaz, csak vegetáriánus és csirkés szendvicset árultak (mint ahogy később Indiában mindenütt), de akkor is álom volt.

Röviden Lahore: megnyírtak és megborotváltak egy fodrászatban, motoroztunk egyet egy helyi sráccal, és végre láttam az eddigi rekordot: 7 ember egy sima, egyszerű motoron.
From Pakisztán

A határjátékok a Wagah határátkelőhelynél inkább képszerűek, tehát a picasan jobb nézni, az érdekesség inkább az, hogy az előző nap a fodrásznál látott csávó hozott haza minket a dzsipjével. Másnap határátkelés, innentől India.

Röviden még Pakisztánról annyit, hogy a nők teljesen eltakarva és elzárva élnek. Gyakorlatilag sehol nem látni nőket az utcán vagy bárhol. Lahore már üdítő kivétel volt, de addig semmi. Meglátásom szerint, ez a legfőbb oka, hogy csupa szülők által előre elrendezett házasság van.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Már nagyon kiváncsi vagyok mi történt pakisztán után, hol töltötted a karácsonyt...stbstb
Boldog Karácsonyt kívánok akárholislegyél.! :)