2008. január 23., szerda

India, az öt érzék országa.

Rögtön az elején bevallom, a cim alapötletét egy barátomtól loptam. Sokmindenre gondoltam, hogy milyen beugróval indithatnék, de mikor olvastam az ő blogját, arra jutottam, hogy ez a legtalálóbb mind közül. Ha az öt érzék tekintetéből nézzük, India jelentősen elüt mindentől, amit megszokhattunk: hangos, büdös, az emberek egyfolytában egymáshoz érnek, a kaják olyan csipősek, hogy még a vagányoknak is vörös lesz a feje és a látványról pedig leginkább a szemét és a sok sok szín jut eszembe.

De nézzük csak, hogy is alakult ki ez a kép bennem Indiáról. Miután a határon eljátszottuk a szokásos játékot, hogy nem volt semmilyen készpénzünk, kiderült, hogy a legközelebbi bankautomata a 40 kilométerre lévő Amritsarban található. Na, ez bonyolitotta kicsit a helyzetet, de legalább rá voltunk kényszeritve a jó öreg stoppolásra. Rögtön az elején feltünt Indiáról, hogy megint durvult a közlekedési norma, ezentúl nem csak szabályok nélkül, egymás elé bevágva közlekednek, mintha az egész egy verseny lenne, hanem mindezt rendkívül gyorsan teszik. Szerencsénkre, egy kamion megsajnált bennünket és felvett, igy láthattuk milyen egy indiai kamion belülről, persze csak 2 percre, mert azon nyomban le is húzódott, mondván, hogy a következő 2 órát itt kell töltenie, átpakolás cimszóval. Ez nem tetszett nekünk, úgyhogy a korábban megismert határőr-parancsnok hajtott arra, és ő elvitt a legközelebbi buszállomásig, ahol kifizette a jegyünket, és jó utat kivánt.

A busz képe már merőben más volt, minden korábbinál. Turbános férfiak, punjabiba öltözött nők, szinek sokasága, szakállak (az enyémen kivül is) és tehenek, mikor kinéztünk az ablakon.

Amritsarban csak egy jegyet foglaltunk és megvacsiztunk, majd a következő vonattal tovább is hajtottunk. Persze ez még a közelében sem volt annak az egyszerüségnek, ahogy most leirtam, de itt, a blogon nem ér meg többet ez a nap. Éjszakai vonat, eléggé tömve, de később láttuk, hogy ez mindennapos Indiában, sőt, a vonattársaság szervezettségéről az egész világ példát vehetne. Végül nem sikerült pontosan kideritenem, hogy legalább itt működik-e állami támogatás nélkül a vasút hálózat, avagy a jegyek eltartják, de olyan véleményeket kaptam, amely szerint minimális a támogatás. Jó kis fekhelyünk volt, szóval jót is aludtunk, én persze nem átallottam rögtön – ugyan véletlenül – fejberúgni egy turbános indiait, de mivel az csak mosolygott az eseményen, a bocsánatkérésen kivül nekem is csak ez volt a dolgom.

Minden vonaton percenként halad végig egy árus, mindenki mást kinálva, élelmiszertől kezdve, főtt kajákon keresztül a világitó tollakig, mindent árulnak. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de mikor az ember fáradt, és egyetlen vágya, hogy aludjon, az árusok gátlástalan rikoltozása kicsit bosszantó. De ez az a szó, amitől Indiában a leggyorsabban kell megszabadulnunk, mert különben megöli a mindennapjainkat a feszültség.

Delhibe másnap délelőtt érkeztünk. Na, innentől jött a tömeg, ami India végéig el sem múlt. Indiában borzalmas a túlnépesedettség. Sokkal-sokkal sűrűbben laknak, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Mintha minden pillanatban egy nagy koncerten lenne az ember, aminek éppen a vége van, és mindenki indul a kijárat felé, csak mindenki másfele gondolja azt. Tehát nem könnyű, de nem is arról szól az út. A hátizsák kicsit ráad a kényelmetlenségre, de hamar felfedezi az ember, hogy gátlástalanság kell a tömegben való mozgáshoz.

Delhiben az ún. Paharganj részben laktunk, mely a hátizsákosok központja, telis-tele ifjúsági szállókkal. Indiai szállásaink közül ez volt messze a legdrágább, 350 rupiával, mely nagyjából 2000 forintnak felel meg egy két ágyas szobáért. Cserében itt még volt tévénk.

Egy másik dolog, ami feltünt még az elején, hogy orrot fújni itt már nagyon nem illő dolog. Nem emlékszem ezzel kapcsolatban a korábbi országokra, de itt már egyáltalán nem divat. Persze tudva, hogy irántól kezdve a wc papirt sem ismerik, kétlem, hogy korábban a zsebkendőnek nagy kultusza lett volna, úgyhogy valószinűleg ott is vétettem a protokoll ellen.

Indiában is folytatódik a jobb kézzel evés kultúrája. Az okok némely ember számára ismertek, akik pedig nem tudják, az előző bekezdésben megtalálják a magyarázatot rá. Ehhez kapcsolódik, hogy a könnyebb dolgok elvégzéséhez, sőt, nagy ritkán a nagyobb dolgokhoz is, a vidéki indiában nem vonulnak el az emberek. Bevallom őszintén, a kellő infrastruktúra hiányában, ez a fajta szemléletmód az én napjaimat is megkönnyitette, de ehhez nem kell semmi durvára gondolni.

A hosszú britt jelenlét kialakitotta az indiaiakban az átvágás teljes műfaját. Mondhatnám, úgy születnek, hogy ehhez van egy külön érzékük, mivel még a fiatal gyerekeknél is megfigyeltem, hogy hogyan ugrik az ár, akár azután, hogy egy indiai ugyanazt a terméket vásárolta előttem. Különösen igaz ez a riksákra, a háromkerekű taxikra, ahol gyakorlatilag az irreális 200 vagy 300 rupiáról inditják az alkut, amely utak valójában 20-30 rupiát érnek. Ilyenkor jön jól az ember szakmája, illetve, hogy bőséges idővel rendelkezik. Mivel az indiaiak erre játszanak. Végtelen idejük van, tehát a legmagasabb árra mennek, és lassan engedik csak lejjebb. Ismerve a nyugati turisták hozzáállását, ez 98 százalékban bejön nekik, de ismerve az én helyzetemet, nálam nem számithattak sok jóra. A megoldás csak annyi volt, mindig, minden esetben, hogy elég ideig kellett a környéken maradni, és folytatni az alkut.

A határtól kezdve kutyák vannak mindenütt. Szelidek, és félősek, egyben viszont többnyire nagyon betegek is. Később, Puriban láttam az egyik legdurvább látványt, ahol egy kutyának a fél koponyája hiányzott, és látni lehetett az agyát. Egy pillanatra azt hittem, valami videójátékban vagyok, de ez alkalommal tényleg rohangált igy a kutya. Azt nem mondom, hogy boldog volt, de mintha ez a hátrány nem nagyon zavarta volna. Az ebek szelidsége, viszont határtalan. A másfél hónap alatt, csak akkor hallottam kutyákat ugatni, vagy morogni, mikor egymással volt gondjuk. Mintha a kasztrendszerbe sikeresen épitették volna be a kutyákat, méghozzá legalulra.

Apropó, kasztrendszer. Ez a téma, amiről bőven van mit mesélni, de hadd fejtsem ki ezt a fejezet végén, mikoris Chennaiban találkoztam egy fiúval, aki a bőrén érezhette a rendszer hátrányait.

Hogy jobb betekintést adjak, leirom, hogyan is néz ki, egy delhi-i utcarészlet: ahogy közeledik az este, úgy nő az utcán a kosz mennyisége. Ennek nagyságát európaiként nehéz elképzelni, de javaslom, hogy úgy ötszörözze meg mindenki magában az elképzelt nagyságot. Ahogy nő a szemét, úgy nő az elemózsiája az utcán bóklászó teheneknek és bikáknak, mivel ezeket túrják naphosszat élelem után kutatva. Vidéken ugyanez a jelenet még vaddisznószerű sertésekkel ismétlődik meg, szemétdombokon. Az emberek többsége, látszólag az egész napját az utcán tölti. Sokan egy vörös porból álló anyagot rágnak, illetve helyeznek a szájukba percekre, majd nagy élvezettel köpik ki mindenfelé. Ennek köszönhetően a vörös árnyalat szinte mindenhol megfigyelhető. Ahogy sétálok a szűk utcákon, nagyjából három másodpercem van viszonylag nyugodtan, ugyanis ilyen időközönként egy riksa elszáguld mellettem, és félre kell ugrani, hogy nehogy alákerüljek. Ez az elugrás nem is olyan könnyű, mert át kell lépni egyben a nyomorékok tömkellegét, akik közül bármelyik egész estés témát szolgáltathatna a nálunk oly divatos Fókuszszerű müsoroknak. Itt nem kirivóak az ilyen emberek, hihetetlen sok van belőlük. Az utcán a rohadó szemét benzingőzzel keveredik, de ez mit sem zavarja az utcák sarkán található étkezdéket, ahol a rotyogó olajban sütik az egész nap a porban lógó csirkéket. (jó esetben, hiszen az emberek többsége vegetáriánus).

Az indiai kormány volt olyan rendes, hogy a turisták védelmében ráiratja a maximális kiskereskedelmi árat a termékekre. Az indiai szabályok és törvények betartására jellemző, hogy a turistáktól nagyjából plussz 10%-t kérnek sok helyen, majd a reklamálás után csak annyit mondanak, hogy az ő kormánya azt mondja, hogy annak +10% az ára, ha kell, viszem, ha nem, nem. Tiszta sor.

Utak. Nem nagyon érdemes a fogalomról beszélni Indiában, mert hasonlóan Pakisztánhoz, nem ismerik a jelentését. Ahogy a közvilágitásnak is alig-alig, és a fényszórónak sem. Ezt összerakva, kéretik elképzelni, milyen egy városok közt futó főút, este 10kor. Meglepetések sokasága.

Emberek közötti érintést, eltekintve a nagy tömegben mozgástól, csak férfiak között lehet elképzelni. Még ha nagy ritkán elő is fordul szerelem az országban, annak fizikai jelét csak otthon mutatják egymásnak a párok (remélem, hogy ott legalább). Publikusan érintés csak férfiak között képzelhető el, mely avatlan szemnek a melegség benyomását is keltheti, de tekintettel arra, hogy én a Közel-Keletről érkeztem, már nem itélem el az ilyen jellegű fogdosását egymásnak.

Az ékszerek kultusza szembetűnő. Mintha fontos lenne valami társadalmi rangot mutatni az ékszerekkel, mivelhogy kevésbé használják az ellenkező neműek megnyerésére. Igen, és ez mindkét nemre igaz, természetesen a nőkre hatványozottabban; férfiakra inkább a felsőbb rétegekben. De érdemes a képeken található láthatóan alacsony kasztú nők karjára egy pillantást vetni. Nem mondom, hogy szin arany mind, de a látszat meg kell, hogy legyen.

Az emberek kivácsisága nem múlt el Pakisztán után. „Which country?” – folytatódik a megszólitások gyöngyszeme, majd rácáfolva az ország egyik általános nyelvére a hindu mellett, el is hal a válasszal, hiszen azt legtöbben már nem értik, magyarázattal együtt sem. Ekkor a kompromisszumos Juróp megoldást választom, hiszen ezek szerint a Nokia ide már nem Magyarországról szállitja a telefonokat.

A tömegközlekedés egyik vállfaja a két nagyforgalmú hely között működő megosztott dzsippek, vagy riksák opciója. Ezek akkor indulnak csak el, mikor megtelnek, mely indiai mértékkel mérve mindössze 10 percbe telik akárhol, akármikor. Viszont az árat az utasok összedobják, igy mindenkinek megéri a féltaxi megoldás.

Egy új dolog, amit tanultam a nők homlokán található jelzés: ellentétben az európában elterjedt nézettel, miszerint a pont a homlokon a házasságot jelzi, ez erősen félinformáció. A pontnak mindössze esztétikai jellege van és mivel az indiai nők arca többnyire erősen szimmetrikus, az orr piercinggel együtt, vagy anélkül, még azt mondom, hogy jól is áll nekik. A házasság jelzésére a homlok tetejének közepén egy függőleges vonalat használnak, persze ez nem általános, de amint egy ilyennel találkozik az ember, biztosan tudhatja, hogy férjezett nővel van dolga. Állitólag, a pont innentől kezdve kötelező ugyancsak. Egy másik jelzés, a nőkön az erre a célre viselt nyaklánc, valamint egyes férfiakon a lábujj gyűrű, ami azzal magyarázható, hogy a nőknek nem szabadott a férfiak arcába nézni.

Delhiben az alaphangot a rögtön az odaérkezésünkkor kezdődő Durga Puja nevezetű ünnep adta meg. Mivel a kilométeres sorokat a különböző rendezvénysátrak előtt nem kivántam kivárni, jó magyar módjára odamentem a sor elején felügyelő őrkatonához, és megkérdeztem tőle, hogy a turistabejáratot merre találhatjuk. Mivel Indiában a nemet és a nincs-et nem mondják ki, és szó-mi-szó, elég határozottan mentem oda, ő összekapta magát, és bár még sosem hallott ilyenről, elkezdte körbekérdezgetni az őröket, hogy segithessen. Körbejárta velünk az épületet, és átadott minket egy felettesének. Szó szót követett, majd kb 15 perces várakozás után végül megkaptuk a két darab VIP belépőt, természetesen teljesen ingyen, és külön bejáraton mehettünk be a sátorba. A benti eseményekről már a fotók meséljenek.

A fenti történéseken, a thai vizum megszerzésén, és a Ninával történt első attrocitásokon kivül nem sok minden történt, ezért nem is részletezem ezeket. Inkább mesélem, hogy Agrába vonatoztunk innen, aholis a Taj Mahalra voltam már nagyon kiváncsi. Ahogy a szállásra érve, a házak fölött végre megpillantjuk az épületet, egy kis csalódás fog el annak szerény méretei miatt, valamint, hogy ennyire körbe van épitve egyéb épületekkel. Hiszen a képek mást mutatnak! Dehát a Big mac is laktatónak látszik a poszteren, nem is csoda, hogy a Taj Mahalt is lehet úgy ábrázolni, hogy az monumentálisnak tűnjön.

A városrészben teszünk egy rövid sétát este, túlesünk az első majmos élményeken, ugyanis szinte a társadalom részéve nőtték ki magukat, igy a boltokból bátran lopkodnak, és bosszantják az embereket. A városkép változatlan Delhihez képest, szűk utcák, zaj mindenhol, szóval sűrű az élet. Este elhatározzuk, hogy megnézzük reggel az épületet. Tehát hajnalban, nyitásra odamegyünk és a napfelkeltét már onnan nézzük. Trükkösek akartunk lenni, hogy ne legyen senki a sorban. Sajnos, a Lonely Planet útikönyv is ezt tanácsolja, egy aznap reggel kb. 400 ember gondolkodott hasonlóképpen. A jó másfél órás sorbanállás és az 5000 forintos belépő kifizetése után végre bejutottunk, és el kell ismernem, hogy gyönyörű épületről van szó. Itt már nem volt szükségem az Attila győzködésére. Minden kis részlete gyönyörű és a formák is úgy vannak kitalálva, hogy méltóságot sugározzanak. Az útikönyv azt irja, hogy a legenda szerint a király, aki felesége halálára emeltette az épületet, azt tervezte, hogy a folyó túlpartján egy hasonlót emeltet feketemárványból, de megölték, mielőtt munkához foghatott volna. A szállásról érdemes még pár szót megemliteni. A vendégszállásról, mellyel egy csepp gond sem volt, kiváló kilátás nyilt a Taj Mahalra, valamint a konyhája, melyet maga a tulajdonos működtetett, kivéletesen izletes volt.

 IMG_4034

Továbbutaztunk Khajuraho felé, az út rendkivül kalandos volt, hiszen először egy olyan városba jutottunk, ahonnan meglehetősen ritkán jártak buszok Khajuraho irányába. Többször érdeklődtünk a buszállomáson, majd miután először közölték velünk, hogy törölték a következő járatot, és ezt követően is meglehetősen felületesen figyeltek csak ránk; én berontottam az irodába, és leültem a 'diszpécser' mellé és vártam, hogy figyeljen rám. Végül azt sikerült elérni, hogy megengedte, hogy bentmaradjunk, és ott várjunk. Még kétszer játszotta el, hogy törölték a járatot, amikoris Nina borult ki és kirontott az irodából végigkérdezve, hogy melyik busz megy Khajuraho irányába. Kiderült, hogy épp bent állt egy, csak eléggé teli volt, és minket rá akartak venni, hogy vagy taxival menjünk, vagy éjszakázzunk a városban. Mivel csúnya város volt, inkább begyömöszöltük magunkat a buszba, a vezető mögötti 15 centihez, Nina pedig úgy ült középen, hogy a sebváltó a lábai közé jutott. :b

A 9 órás kalandos rázkódás után éjjel 1-kor érkeztünk a templomoktól 10 kilométerre lévő szinte lakatlan faluba és még mindenképpen szerettünk volna eljutni a hostelekhez. Szerencsénkre, arra jött egy kisbusz - az egyetlen autó a környéken - és sikerült vele megállapodni egy tarifában, amiért el is vitt minket. A hotelben fel kell kellett vernünk a személyzetet, de a vicces az volt, hogy még ekkor is sikerült alkudni 33 százalékot a szobaárból.

IMG_0684

Másnap az egyik leggyönyörűbb része fogadott minket Indiának. A galériában található sok-sok kép magáért beszél, igy csak annyit fűzök hozzá, hogy bár mást vártunk, igy is nagy élmény volt a hely. Az ezeréves templomok ritka jó állapotban vannak és érdekes móka volt bérelt biciklivel felfedezni az egész helyet. Találtunk magunknak társaságot is, akik egész napra elkisértek minket a biciklieink csomagtartóin. Kedves srácok voltak, jó indiaiként nem volt semmi dolguk, úgyhogy csatlakoztak hozzánk. A végén árnyalta a róluk kialakult képet, hogy a kiséretükért, és azért, hogy vihettük őket egész délután a biciklieinken, még pénzt is kértek, dehát meg kellett értenünk, hogy a lehetőséget nem hagyhatták ki. Kompromisszumként, vettünk nekik 1-1 kólát, majd elbúcsuztunk tőlük. Khajuraho-t ezek után rövidesen magára hagytuk, mi pedig továbbálltunk Varanasiba.

Varanasi az indiaiak egyik szent városa, és bár a Gangesz teljes hosszán szent folyó, itt Varanasiban van a legnépszerűbb temetkezési helye a hinduknak. Találtunk egy olyan vendégszállót, ahol a szállás ára magábafoglalt egy-egy reggeli és esti hajókázást a folyón. Igy, a vizről figyelhettük meg, ahogy a parton égetik el a testeket, majd a hamvakat a folyóbaszórják. Később, a parton sétálva, azt is láttuk, hogy teljes iparág szerveződött a temetések köré. Például a parton a faárusok sokasága kinálja a különféle fákat, amivel később elégetik a halottakat. Feltehetőleg ezek kiválasztása hasonló lehet a nálunk a koporsóval való versengésnek. Tehát ők sem értik meg, hogy akkor már rég mindegy :)

A vendégszálló 7 emeletes volt, tehát a tetején lévő tetőteraszról, és az ott található étteremből a folyóra is ráláttunk. Innen fedeztük fel a másik érdekes jelenséget Indiában, mégpedig, hogy imádják a papirsárkányokat. Ahogy a város felett körülnéztünk, láttuk, hogy szinte minden ház felett van egy-egy papirsárkány, magasan kifeszitve.

Tekintettel arra, hogy igen kellemes hely volt a szálló teteje, az ott lévő internetkávézót is drágán mérték, és hiába próbáltam meg alkudozni velük, még 4-5 órai használatáért sem volt hajlandó csökkenteni az árat.

5 nap Varanasi után Puri következett, ahol végül elváltunk Ninával. Ez nem volt egyszerű hadművelet, tekintettel arra, hogy már hetek óta inditványoztam ezt, de végül az a tény, hogy én egy helyben maradtam két és fél hétig, az feldolgozhatatlan volt számára, és sikerült rávenni, hogy álljon tovább az egyik vonattal. Puriban fürödtem jó hosszú idő után újra a tengerben először. A Bengáli-öböl partján elhelyezkedő település a keleti part egyik legkedveltebb üdülőhelye. A tenger ezen az oldalon nem egy különleges élmény, de mivel már nagyon vágytam rá - hiszen Bulgária óta nem fürödtem természetes vizben - jól esett lejárkálni a partra és megmártózni. Az egyetlen figyelemreméltó sajátossága a partnak a hullámok voltak. Azaz azok nagysága és ereje. Az indiaiak, hiába van ilyen hosszú tengerpartjuk, meglehetősen félős népség, és ritka az, aki térdnél jobban bemerészkedik a vizbe. Ezzel ellentétben, én egyből megrohamoztam a tengert és jókat siklottam a hullámok hátán.

Folytatás később

1 megjegyzés:

Nory írta...

Szia Máté! Most találtam rá az oldaladra az iwiw-en keresztül, de Zsófi már mondta korábban, hogy hol "csavarogsz". Még nem volt időm végigolvasni a blog-ot, de majd végig fogom. Addig is beugrottam Boldog Szülinapot kivánni! (még 7 napon belül vagyok, vagy hogy is van... ? :) További jó utat!
Barta Nóri