Lezárás - Kapcsolat

Kedves Olvasók!

Még most, két év után is érkeznek hírek, hogy némelyek olvasták a blogomat, és inspirálta őket egy hasonló út megtételére. Először is, ennek nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy valóban sikerült megmutatnom egy ilyen kaland előnyeit, ugyanakkor, felmerülhetnek további kérdések az úttal kapcsolatban. Egyrészt azért, mert India végét (közte a csodálatos Darjeelinggel) és Thaiföldet nem örökítettem meg már itt a blogon, valamint azért is, mert esetleg praktikus tanácsokkal tudom ellátni azokat, akik az erőt már érzik magukban, hogy menjenek, de esetleg fogalmuk sincs, hogy mennyi pénzzel lehet egy ilyen útnak nekivágni, mik a veszélyek, vagy mondjuk, hogy milyen fényképezőgépet érdemes vinni egy ilyen útra.

Egy szó, mint száz, az alábbi elérhetőségeken bátorítok mindenkit, hogy keressen meg kérdéseivel:

Tel: +36 30 456 65 56, email: gorondy (@ vagy más néven kukac) gmail.com.

Jó sok élményt kívánok!

India, az öt érzék országa.

Rögtön az elején bevallom, a cim alapötletét egy barátomtól loptam. Sokmindenre gondoltam, hogy milyen beugróval indithatnék, de mikor olvastam az ő blogját, arra jutottam, hogy ez a legtalálóbb mind közül. Ha az öt érzék tekintetéből nézzük, India jelentősen elüt mindentől, amit megszokhattunk: hangos, büdös, az emberek egyfolytában egymáshoz érnek, a kaják olyan csipősek, hogy még a vagányoknak is vörös lesz a feje és a látványról pedig leginkább a szemét és a sok sok szín jut eszembe.

De nézzük csak, hogy is alakult ki ez a kép bennem Indiáról. Miután a határon eljátszottuk a szokásos játékot, hogy nem volt semmilyen készpénzünk, kiderült, hogy a legközelebbi bankautomata a 40 kilométerre lévő Amritsarban található. Na, ez bonyolitotta kicsit a helyzetet, de legalább rá voltunk kényszeritve a jó öreg stoppolásra. Rögtön az elején feltünt Indiáról, hogy megint durvult a közlekedési norma, ezentúl nem csak szabályok nélkül, egymás elé bevágva közlekednek, mintha az egész egy verseny lenne, hanem mindezt rendkívül gyorsan teszik. Szerencsénkre, egy kamion megsajnált bennünket és felvett, igy láthattuk milyen egy indiai kamion belülről, persze csak 2 percre, mert azon nyomban le is húzódott, mondván, hogy a következő 2 órát itt kell töltenie, átpakolás cimszóval. Ez nem tetszett nekünk, úgyhogy a korábban megismert határőr-parancsnok hajtott arra, és ő elvitt a legközelebbi buszállomásig, ahol kifizette a jegyünket, és jó utat kivánt.

A busz képe már merőben más volt, minden korábbinál. Turbános férfiak, punjabiba öltözött nők, szinek sokasága, szakállak (az enyémen kivül is) és tehenek, mikor kinéztünk az ablakon.

Amritsarban csak egy jegyet foglaltunk és megvacsiztunk, majd a következő vonattal tovább is hajtottunk. Persze ez még a közelében sem volt annak az egyszerüségnek, ahogy most leirtam, de itt, a blogon nem ér meg többet ez a nap. Éjszakai vonat, eléggé tömve, de később láttuk, hogy ez mindennapos Indiában, sőt, a vonattársaság szervezettségéről az egész világ példát vehetne. Végül nem sikerült pontosan kideritenem, hogy legalább itt működik-e állami támogatás nélkül a vasút hálózat, avagy a jegyek eltartják, de olyan véleményeket kaptam, amely szerint minimális a támogatás. Jó kis fekhelyünk volt, szóval jót is aludtunk, én persze nem átallottam rögtön – ugyan véletlenül – fejberúgni egy turbános indiait, de mivel az csak mosolygott az eseményen, a bocsánatkérésen kivül nekem is csak ez volt a dolgom.

Minden vonaton percenként halad végig egy árus, mindenki mást kinálva, élelmiszertől kezdve, főtt kajákon keresztül a világitó tollakig, mindent árulnak. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de mikor az ember fáradt, és egyetlen vágya, hogy aludjon, az árusok gátlástalan rikoltozása kicsit bosszantó. De ez az a szó, amitől Indiában a leggyorsabban kell megszabadulnunk, mert különben megöli a mindennapjainkat a feszültség.

Delhibe másnap délelőtt érkeztünk. Na, innentől jött a tömeg, ami India végéig el sem múlt. Indiában borzalmas a túlnépesedettség. Sokkal-sokkal sűrűbben laknak, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Mintha minden pillanatban egy nagy koncerten lenne az ember, aminek éppen a vége van, és mindenki indul a kijárat felé, csak mindenki másfele gondolja azt. Tehát nem könnyű, de nem is arról szól az út. A hátizsák kicsit ráad a kényelmetlenségre, de hamar felfedezi az ember, hogy gátlástalanság kell a tömegben való mozgáshoz.

Delhiben az ún. Paharganj részben laktunk, mely a hátizsákosok központja, telis-tele ifjúsági szállókkal. Indiai szállásaink közül ez volt messze a legdrágább, 350 rupiával, mely nagyjából 2000 forintnak felel meg egy két ágyas szobáért. Cserében itt még volt tévénk.

Egy másik dolog, ami feltünt még az elején, hogy orrot fújni itt már nagyon nem illő dolog. Nem emlékszem ezzel kapcsolatban a korábbi országokra, de itt már egyáltalán nem divat. Persze tudva, hogy irántól kezdve a wc papirt sem ismerik, kétlem, hogy korábban a zsebkendőnek nagy kultusza lett volna, úgyhogy valószinűleg ott is vétettem a protokoll ellen.

Indiában is folytatódik a jobb kézzel evés kultúrája. Az okok némely ember számára ismertek, akik pedig nem tudják, az előző bekezdésben megtalálják a magyarázatot rá. Ehhez kapcsolódik, hogy a könnyebb dolgok elvégzéséhez, sőt, nagy ritkán a nagyobb dolgokhoz is, a vidéki indiában nem vonulnak el az emberek. Bevallom őszintén, a kellő infrastruktúra hiányában, ez a fajta szemléletmód az én napjaimat is megkönnyitette, de ehhez nem kell semmi durvára gondolni.

A hosszú britt jelenlét kialakitotta az indiaiakban az átvágás teljes műfaját. Mondhatnám, úgy születnek, hogy ehhez van egy külön érzékük, mivel még a fiatal gyerekeknél is megfigyeltem, hogy hogyan ugrik az ár, akár azután, hogy egy indiai ugyanazt a terméket vásárolta előttem. Különösen igaz ez a riksákra, a háromkerekű taxikra, ahol gyakorlatilag az irreális 200 vagy 300 rupiáról inditják az alkut, amely utak valójában 20-30 rupiát érnek. Ilyenkor jön jól az ember szakmája, illetve, hogy bőséges idővel rendelkezik. Mivel az indiaiak erre játszanak. Végtelen idejük van, tehát a legmagasabb árra mennek, és lassan engedik csak lejjebb. Ismerve a nyugati turisták hozzáállását, ez 98 százalékban bejön nekik, de ismerve az én helyzetemet, nálam nem számithattak sok jóra. A megoldás csak annyi volt, mindig, minden esetben, hogy elég ideig kellett a környéken maradni, és folytatni az alkut.

A határtól kezdve kutyák vannak mindenütt. Szelidek, és félősek, egyben viszont többnyire nagyon betegek is. Később, Puriban láttam az egyik legdurvább látványt, ahol egy kutyának a fél koponyája hiányzott, és látni lehetett az agyát. Egy pillanatra azt hittem, valami videójátékban vagyok, de ez alkalommal tényleg rohangált igy a kutya. Azt nem mondom, hogy boldog volt, de mintha ez a hátrány nem nagyon zavarta volna. Az ebek szelidsége, viszont határtalan. A másfél hónap alatt, csak akkor hallottam kutyákat ugatni, vagy morogni, mikor egymással volt gondjuk. Mintha a kasztrendszerbe sikeresen épitették volna be a kutyákat, méghozzá legalulra.

Apropó, kasztrendszer. Ez a téma, amiről bőven van mit mesélni, de hadd fejtsem ki ezt a fejezet végén, mikoris Chennaiban találkoztam egy fiúval, aki a bőrén érezhette a rendszer hátrányait.

Hogy jobb betekintést adjak, leirom, hogyan is néz ki, egy delhi-i utcarészlet: ahogy közeledik az este, úgy nő az utcán a kosz mennyisége. Ennek nagyságát európaiként nehéz elképzelni, de javaslom, hogy úgy ötszörözze meg mindenki magában az elképzelt nagyságot. Ahogy nő a szemét, úgy nő az elemózsiája az utcán bóklászó teheneknek és bikáknak, mivel ezeket túrják naphosszat élelem után kutatva. Vidéken ugyanez a jelenet még vaddisznószerű sertésekkel ismétlődik meg, szemétdombokon. Az emberek többsége, látszólag az egész napját az utcán tölti. Sokan egy vörös porból álló anyagot rágnak, illetve helyeznek a szájukba percekre, majd nagy élvezettel köpik ki mindenfelé. Ennek köszönhetően a vörös árnyalat szinte mindenhol megfigyelhető. Ahogy sétálok a szűk utcákon, nagyjából három másodpercem van viszonylag nyugodtan, ugyanis ilyen időközönként egy riksa elszáguld mellettem, és félre kell ugrani, hogy nehogy alákerüljek. Ez az elugrás nem is olyan könnyű, mert át kell lépni egyben a nyomorékok tömkellegét, akik közül bármelyik egész estés témát szolgáltathatna a nálunk oly divatos Fókuszszerű müsoroknak. Itt nem kirivóak az ilyen emberek, hihetetlen sok van belőlük. Az utcán a rohadó szemét benzingőzzel keveredik, de ez mit sem zavarja az utcák sarkán található étkezdéket, ahol a rotyogó olajban sütik az egész nap a porban lógó csirkéket. (jó esetben, hiszen az emberek többsége vegetáriánus).

Az indiai kormány volt olyan rendes, hogy a turisták védelmében ráiratja a maximális kiskereskedelmi árat a termékekre. Az indiai szabályok és törvények betartására jellemző, hogy a turistáktól nagyjából plussz 10%-t kérnek sok helyen, majd a reklamálás után csak annyit mondanak, hogy az ő kormánya azt mondja, hogy annak +10% az ára, ha kell, viszem, ha nem, nem. Tiszta sor.

Utak. Nem nagyon érdemes a fogalomról beszélni Indiában, mert hasonlóan Pakisztánhoz, nem ismerik a jelentését. Ahogy a közvilágitásnak is alig-alig, és a fényszórónak sem. Ezt összerakva, kéretik elképzelni, milyen egy városok közt futó főút, este 10kor. Meglepetések sokasága.

Emberek közötti érintést, eltekintve a nagy tömegben mozgástól, csak férfiak között lehet elképzelni. Még ha nagy ritkán elő is fordul szerelem az országban, annak fizikai jelét csak otthon mutatják egymásnak a párok (remélem, hogy ott legalább). Publikusan érintés csak férfiak között képzelhető el, mely avatlan szemnek a melegség benyomását is keltheti, de tekintettel arra, hogy én a Közel-Keletről érkeztem, már nem itélem el az ilyen jellegű fogdosását egymásnak.

Az ékszerek kultusza szembetűnő. Mintha fontos lenne valami társadalmi rangot mutatni az ékszerekkel, mivelhogy kevésbé használják az ellenkező neműek megnyerésére. Igen, és ez mindkét nemre igaz, természetesen a nőkre hatványozottabban; férfiakra inkább a felsőbb rétegekben. De érdemes a képeken található láthatóan alacsony kasztú nők karjára egy pillantást vetni. Nem mondom, hogy szin arany mind, de a látszat meg kell, hogy legyen.

Az emberek kivácsisága nem múlt el Pakisztán után. „Which country?” – folytatódik a megszólitások gyöngyszeme, majd rácáfolva az ország egyik általános nyelvére a hindu mellett, el is hal a válasszal, hiszen azt legtöbben már nem értik, magyarázattal együtt sem. Ekkor a kompromisszumos Juróp megoldást választom, hiszen ezek szerint a Nokia ide már nem Magyarországról szállitja a telefonokat.

A tömegközlekedés egyik vállfaja a két nagyforgalmú hely között működő megosztott dzsippek, vagy riksák opciója. Ezek akkor indulnak csak el, mikor megtelnek, mely indiai mértékkel mérve mindössze 10 percbe telik akárhol, akármikor. Viszont az árat az utasok összedobják, igy mindenkinek megéri a féltaxi megoldás.

Egy új dolog, amit tanultam a nők homlokán található jelzés: ellentétben az európában elterjedt nézettel, miszerint a pont a homlokon a házasságot jelzi, ez erősen félinformáció. A pontnak mindössze esztétikai jellege van és mivel az indiai nők arca többnyire erősen szimmetrikus, az orr piercinggel együtt, vagy anélkül, még azt mondom, hogy jól is áll nekik. A házasság jelzésére a homlok tetejének közepén egy függőleges vonalat használnak, persze ez nem általános, de amint egy ilyennel találkozik az ember, biztosan tudhatja, hogy férjezett nővel van dolga. Állitólag, a pont innentől kezdve kötelező ugyancsak. Egy másik jelzés, a nőkön az erre a célre viselt nyaklánc, valamint egyes férfiakon a lábujj gyűrű, ami azzal magyarázható, hogy a nőknek nem szabadott a férfiak arcába nézni.

Delhiben az alaphangot a rögtön az odaérkezésünkkor kezdődő Durga Puja nevezetű ünnep adta meg. Mivel a kilométeres sorokat a különböző rendezvénysátrak előtt nem kivántam kivárni, jó magyar módjára odamentem a sor elején felügyelő őrkatonához, és megkérdeztem tőle, hogy a turistabejáratot merre találhatjuk. Mivel Indiában a nemet és a nincs-et nem mondják ki, és szó-mi-szó, elég határozottan mentem oda, ő összekapta magát, és bár még sosem hallott ilyenről, elkezdte körbekérdezgetni az őröket, hogy segithessen. Körbejárta velünk az épületet, és átadott minket egy felettesének. Szó szót követett, majd kb 15 perces várakozás után végül megkaptuk a két darab VIP belépőt, természetesen teljesen ingyen, és külön bejáraton mehettünk be a sátorba. A benti eseményekről már a fotók meséljenek.

A fenti történéseken, a thai vizum megszerzésén, és a Ninával történt első attrocitásokon kivül nem sok minden történt, ezért nem is részletezem ezeket. Inkább mesélem, hogy Agrába vonatoztunk innen, aholis a Taj Mahalra voltam már nagyon kiváncsi. Ahogy a szállásra érve, a házak fölött végre megpillantjuk az épületet, egy kis csalódás fog el annak szerény méretei miatt, valamint, hogy ennyire körbe van épitve egyéb épületekkel. Hiszen a képek mást mutatnak! Dehát a Big mac is laktatónak látszik a poszteren, nem is csoda, hogy a Taj Mahalt is lehet úgy ábrázolni, hogy az monumentálisnak tűnjön.

A városrészben teszünk egy rövid sétát este, túlesünk az első majmos élményeken, ugyanis szinte a társadalom részéve nőtték ki magukat, igy a boltokból bátran lopkodnak, és bosszantják az embereket. A városkép változatlan Delhihez képest, szűk utcák, zaj mindenhol, szóval sűrű az élet. Este elhatározzuk, hogy megnézzük reggel az épületet. Tehát hajnalban, nyitásra odamegyünk és a napfelkeltét már onnan nézzük. Trükkösek akartunk lenni, hogy ne legyen senki a sorban. Sajnos, a Lonely Planet útikönyv is ezt tanácsolja, egy aznap reggel kb. 400 ember gondolkodott hasonlóképpen. A jó másfél órás sorbanállás és az 5000 forintos belépő kifizetése után végre bejutottunk, és el kell ismernem, hogy gyönyörű épületről van szó. Itt már nem volt szükségem az Attila győzködésére. Minden kis részlete gyönyörű és a formák is úgy vannak kitalálva, hogy méltóságot sugározzanak. Az útikönyv azt irja, hogy a legenda szerint a király, aki felesége halálára emeltette az épületet, azt tervezte, hogy a folyó túlpartján egy hasonlót emeltet feketemárványból, de megölték, mielőtt munkához foghatott volna. A szállásról érdemes még pár szót megemliteni. A vendégszállásról, mellyel egy csepp gond sem volt, kiváló kilátás nyilt a Taj Mahalra, valamint a konyhája, melyet maga a tulajdonos működtetett, kivéletesen izletes volt.

 

Továbbutaztunk Khajuraho felé, az út rendkivül kalandos volt, hiszen először egy olyan városba jutottunk, ahonnan meglehetősen ritkán jártak buszok Khajuraho irányába. Többször érdeklődtünk a buszállomáson, majd miután először közölték velünk, hogy törölték a következő járatot, és ezt követően is meglehetősen felületesen figyeltek csak ránk; én berontottam az irodába, és leültem a 'diszpécser' mellé és vártam, hogy figyeljen rám. Végül azt sikerült elérni, hogy megengedte, hogy bentmaradjunk, és ott várjunk. Még kétszer játszotta el, hogy törölték a járatot, amikoris Nina borult ki és kirontott az irodából végigkérdezve, hogy melyik busz megy Khajuraho irányába. Kiderült, hogy épp bent állt egy, csak eléggé teli volt, és minket rá akartak venni, hogy vagy taxival menjünk, vagy éjszakázzunk a városban. Mivel csúnya város volt, inkább begyömöszöltük magunkat a buszba, a vezető mögötti 15 centihez, Nina pedig úgy ült középen, hogy a sebváltó a lábai közé jutott. :b

A 9 órás kalandos rázkódás után éjjel 1-kor érkeztünk a templomoktól 10 kilométerre lévő szinte lakatlan faluba és még mindenképpen szerettünk volna eljutni a hostelekhez. Szerencsénkre, arra jött egy kisbusz - az egyetlen autó a környéken - és sikerült vele megállapodni egy tarifában, amiért el is vitt minket. A hotelben fel kell kellett vernünk a személyzetet, de a vicces az volt, hogy még ekkor is sikerült alkudni 33 százalékot a szobaárból.

Másnap az egyik leggyönyörűbb része fogadott minket Indiának. A galériában található sok-sok kép magáért beszél, igy csak annyit fűzök hozzá, hogy bár mást vártunk, igy is nagy élmény volt a hely. Az ezeréves templomok ritka jó állapotban vannak és érdekes móka volt bérelt biciklivel felfedezni az egész helyet. Találtunk magunknak társaságot is, akik egész napra elkisértek minket a biciklieink csomagtartóin. Kedves srácok voltak, jó indiaiként nem volt semmi dolguk, úgyhogy csatlakoztak hozzánk. A végén árnyalta a róluk kialakult képet, hogy a kiséretükért, és azért, hogy vihettük őket egész délután a biciklieinken, még pénzt is kértek, dehát meg kellett értenünk, hogy a lehetőséget nem hagyhatták ki. Kompromisszumként, vettünk nekik 1-1 kólát, majd elbúcsuztunk tőlük. Khajuraho-t ezek után rövidesen magára hagytuk, mi pedig továbbálltunk Varanasiba.

Varanasi az indiaiak egyik szent városa, és bár a Gangesz teljes hosszán szent folyó, itt Varanasiban van a legnépszerűbb temetkezési helye a hinduknak. Találtunk egy olyan vendégszállót, ahol a szállás ára magábafoglalt egy-egy reggeli és esti hajókázást a folyón. Igy, a vizről figyelhettük meg, ahogy a parton égetik el a testeket, majd a hamvakat a folyóbaszórják. Később, a parton sétálva, azt is láttuk, hogy teljes iparág szerveződött a temetések köré. Például a parton a faárusok sokasága kinálja a különféle fákat, amivel később elégetik a halottakat. Feltehetőleg ezek kiválasztása hasonló lehet a nálunk a koporsóval való versengésnek. Tehát ők sem értik meg, hogy akkor már rég mindegy :)

A vendégszálló 7 emeletes volt, tehát a tetején lévő tetőteraszról, és az ott található étteremből a folyóra is ráláttunk. Innen fedeztük fel a másik érdekes jelenséget Indiában, mégpedig, hogy imádják a papirsárkányokat. Ahogy a város felett körülnéztünk, láttuk, hogy szinte minden ház felett van egy-egy papirsárkány, magasan kifeszitve.

Tekintettel arra, hogy igen kellemes hely volt a szálló teteje, az ott lévő internetkávézót is drágán mérték, és hiába próbáltam meg alkudozni velük, még 4-5 órai használatáért sem volt hajlandó csökkenteni az árat.

5 nap Varanasi után Puri következett, ahol végül elváltunk Ninával. Ez nem volt egyszerű hadművelet, tekintettel arra, hogy már hetek óta inditványoztam ezt, de végül az a tény, hogy én egy helyben maradtam két és fél hétig, az feldolgozhatatlan volt számára, és sikerült rávenni, hogy álljon tovább az egyik vonattal. Puriban fürödtem jó hosszú idő után újra a tengerben először. A Bengáli-öböl partján elhelyezkedő település a keleti part egyik legkedveltebb üdülőhelye. A tenger ezen az oldalon nem egy különleges élmény, de mivel már nagyon vágytam rá - hiszen Bulgária óta nem fürödtem természetes vizben - jól esett lejárkálni a partra és megmártózni. Az egyetlen figyelemreméltó sajátossága a partnak a hullámok voltak. Azaz azok nagysága és ereje. Az indiaiak, hiába van ilyen hosszú tengerpartjuk, meglehetősen félős népség, és ritka az, aki térdnél jobban bemerészkedik a vizbe. Ezzel ellentétben, én egyből megrohamoztam a tengert és jókat siklottam a hullámok hátán.

Folytatás később

Dióhéjban: Pakisztán

Tehát akkor a megváltozott világ a határon:

Az iráni oldalon szép, rendezett ház, minden a helyén, mint bármelyik nyugati országban. Az épületből kilépve gyakorlatilag Pakisztánban vagyunk. A semmi közepén. Jobbra egy kis bódé, benne pár hivatalnok, akik fontoskodnak, és elkezdődik Pakisztán és India adminisztrációs sorozata (innentől határállomáson, rendőri ellenőrzésnél, hotelekben kötelesek vagyunk kitölteni 1-1 sort az óriási könyveikben az összes személyes adatunkról). Miután mindent kitöltöttünk, a határőr a Now, you are free mondattal jelezte, hogy távozhatunk.

A kis helyi bódé-bankban rögtön pénzhez jutottunk, így volt pénzünk a Quettaba tartó buszra. A 700 km-es út a sivatagon vág át, és elvileg veszélyesnek ítélik meg, de nem találkoztunk se tálib fegyveresekkel, se drogdilerekkel.

A busz képe ugyancsak mutatta, hogy kontinenst és kultúrát váltottunk. Valami homokkal teli zsákok voltak a földön végig lerakva, szerintem a súly miatt, hogy a sivatagon könnyedén átjussunk, Nina szerint szállították őket. A buszban egytől-egyig mindenki dohányzott, egyfolytában. Amikor meg-meg álltunk, a fényképezőgépeinket látva, mindenki szeretett volna egy képet magáról. Sajnos a sok igény miatt a legtöbbet vissza kellett utasítanunk.

A helyeken, ahol megállunk az a vicces rendszerű WC van, hogy keresztülsétálsz egy épületen és hátul a sivatagban elintézed. Pakisztánban nők szinte sehol ezért Nina dupla kíváncsiságot okozott. Az utolsó előtti sorban ültünk, így a sofőrön kívül (néha még ő is) mindenki hátrafelé nézett a jó pár óra alatt. Szegény Nina, ahogy beszélgettünk róla és a gondjairól elbőgte magát ezért kicsit vigasztalni kellett, a mitől aztán még jobban ledöbbentek és a meglepettségüket még hangokkal is mutatták.

Quettába kb. úgy érkeztünk meg, hogy először még voltak fák és volt út, aztán már fák se nagyon és házak se, csak néhány szikla, amin át kellett evickélnie a busznak. Itt már az út is megszűnt, majd ott volt Quetta, az egyik legjelentősebb pakisztáni város. Meglepően olcsó és jó szállást találtunk a helyi VIP Hotelben, ahol összefutottunk a túlságosan segítőkész iráni Nimával. Miután megmutatta a város egyetlen nevezetességét, a parkot (a nevezetesség számomra abban merült ki, hogy volt fű, bár szerintem inkább Nima nem ismerte a nevezetesség szó jelentését), elküldött minket, hogy együnk egy jót és egyetlen lehetőségként egy 5 csillagos szálloda éttermét említette, Ramadanra hivatkozva. 20 dollárt hagytunk végül ott. Másnap Nima főzött, ami nagyon finom volt, és legalább bepótolt valamit az előző napi rossz tanácsáért.
Nima börtönviselt gyerek volt, politikai okokból börtönözték be 6 hónapra Iránban és most Pakisztánban az ENSZ-nek dolgozott. Az álma az volt, hogy az USA-ba kijusson és ott élhessen, de mikor megkérdeztem, hogy mit tud az USA-ról, akkor csak a filmekben látható dolgokat említette.
Szemmel láthatóan nagyon egyedül volt, mivel 2 nap múlva a Ramadan végét ünnepelték, és rágta a fülünket, hogy három napig ki se mozduljunk Quettából, mert így lesz nekünk a legjobb.
Szerencsére volt annyi eszünk, hogy ne fogadjuk meg a tanácsát.
Ramadan utolsó napját érdekesen döntik el a muszlim országokban. Minden országban van egy öreg bölcs, aki felnéz az égre és megállapítja, hogy már teli hold van-e. Így gyakorlatilag minden muszlim országban különböző napokra eshet a Ramadan. Természetesen, Pakisztán volt idén az egyetlen ország, ahol egy nappal tovább tartott a böjtölés. Javasoltam is, hogy cseréljék le az öreget.

Lényeg, hogy az összes hotel ezekre a napokra bezárt Quettában, ezért, mivel csak az első éjszakát töltöttük a városban, Nima egyik ismerősének családjához voltunk hivatalosak aznap éjjelre. A család középosztálybeli volt, ami azért elég alacsony életszínvonalat jelent még, de ehhez szorosan hozzájárul az is, hogy nem vágynak nagy dolgokra. Tradicionálisan több család lakott együtt, tehát unokatestvérek, teljes aprajafalvával, mindenki egy házban, bár külön lakásokban. Az este folyamán Ninát először a szomszéd szobába invitálták, ahol nők voltak csador nélkül, de akárhányszor egy férfi áthaladt a szobán (természetesen kopogással az ajtón előtte) az arcuk elé kapták a kendőiket és a fal felé fordultak. Bár már nagyon akartunk aludni menni, még éjjel kettőkor Ninát áthívták egy közelben lakó rokonhoz, ahol szintén beszélgethetett. Ott már más férfi is volt Nina elmondása szerint, tehát ezt csodáltam, hogy engem nem invitáltak és arra gyanakodtam, hogy így a nőknek nem kellett tetőtől talpig felöltözve lenniük. Talán.

Másnap reggel a vonatunk indulása előtt még egy gyors tevegelés a városban, majd Sukkur következett. Jó pár órás vonatúttal megfűszerezve. Sukkurban először hotelkeresés zajlott, mert mind irreálisan drága volt. Szerencsére két helyi srác egy autóval a segítségünkre sietett és körbevittek a hotelek között. Nina az egyik hotelben kiborult, meghallva az árat és elkezdett ordítozni a recepcióssal, hogy Allah megbünteti a hazugokat, stb. Hideg zuhany nem volt a közelben, úgyhogy csak javasoltam, hogy álljunk tovább.

Következő nap sétáltunk egyet a városban. Nina úgy gondolta, hogy itt már pólóban is megteheti, ami törvényileg igaz volt, de akkor is egyenértékű volt azzal, mintha nálunk egy meztelen nő sétálna végig az utcán. Pillanatok alatt egy 50 fős tömeg gyűlt körénk és kísért minket mindenhova. Sajnos, pimaszabbak is voltak köztük, akik meg-megmarkolták Nina fenekét, így ekkor nekem kellett az őrző-védő feladatát ellátnom és leordítani az illető fejét.

Az egész este olyan volt, hogy egy pillanatra felfogtuk, milyen lehet sztárnak lenni.
A vasútállomáson, mint sok más helyen, eljátszottuk, hogy férj-feleség vagyunk és ezért vicces szóváltásra került sor az állomásfőnökkel, aki személyesen intézkedett a jegyvásárláskor és még teával is kínált minket közben. Az alapot az adta, hogy mikor visszaültem a padra, Nina mellé, általában megsimogattam Nina vállát közben, és a főnök megjegyezte, hogy szeretem bizonygatni, hogy az én tulajdonom a nő. Ezen kívül semmi különös, hosszú út Lahore-ig, a vonaton végre láttunk felszabadult párt, akik nem szégyelltek egymás ölében aludni.

Lahore, ami a határ előtt közvetlenül található, már más világ volt. Ami már az állomáson megmutatta: MEKI!!! Igaz, csak vegetáriánus és csirkés szendvicset árultak (mint ahogy később Indiában mindenütt), de akkor is álom volt.

Röviden Lahore: megnyírtak és megborotváltak egy fodrászatban, motoroztunk egyet egy helyi sráccal, és végre láttam az eddigi rekordot: 7 ember egy sima, egyszerű motoron.

From Pakisztán

A határjátékok a Wagah határátkelőhelynél inkább képszerűek, tehát a picasan jobb nézni, az érdekesség inkább az, hogy az előző nap a fodrásznál látott csávó hozott haza minket a dzsipjével. Másnap határátkelés, innentől India.

Röviden még Pakisztánról annyit, hogy a nők teljesen eltakarva és elzárva élnek. Gyakorlatilag sehol nem látni nőket az utcán vagy bárhol. Lahore már üdítő kivétel volt, de addig semmi. Meglátásom szerint, ez a legfőbb oka, hogy csupa szülők által előre elrendezett házasság van.

Dióhéjban: Irán

Mivel a mindennapok nagyobb szerepet kaptak az elmúlt időben, mint a blogírás kötelessége, most van mit bepótolni. Sajnos szűkszavú leszek, mert tényleg sok dologról írok és több a történés mostanában, úgyhogy a benyomásaimról nehezebb írnom.

Szóval, miután Teheránban egy netkávézóban találtam magamnak egy Couchsurfinges szállást 1 óra alatt, egy taxival a Mohammad, Mustafa és Hamid lakására siettem. Miután kicsit felfrissültem, főztek nekem finom spagettit egy jópofa savanyúsággal mellékelve, és röviden elmesélték, hogyan élnek. Mivel ők voltak az első igazi irániak, akikkel megismerkedtem, rengeteg kérdésem volt.



Bebizonyosodott, hogy korántsem annyira zárkózott a társadalom, sokkal inkább a rendszer van rájuk kényszerítve. A szomorú az egészben, hogy a sorkötelezettség miatt, amennyiben háborúra kerül sor, ezeknek a fiúknak kell háborúba menniük, akik egyáltalán nem értenek egyet a politikával. Több olyan fiatallal is találkoztam később, akik emiatt akarnak emigrálni, és inkább Malajziában, az Usában vagy bárhol máshol élnének.

Mohammad 10 éves korában kezdett dolgozni, ami meglehetősen gyakori Iránban, és ahogy azóta még keletebbre haladtam, a munka kezdete még korábbra tolódik. Ő önként döntött úgy, hogy dolgozni kezd, és az iskoláját is folytatta a munka mellett. Pár éve nyitott egy netkávézót, majd átadta az unokatestvérének, ő pedig egy mobiltelefon-üzletbe fogott. Mindez a katonaság mellett, és miután elvégzett egy egyetemet.

A korábbi megoldás arra, hogy Iránból is írhassak nekik köszönhető, mivel megoldották IP cím váltással, hogy úgy tűnjön, mintha az USA-ból neteznék.

Vacsi után a szokásos esti focit űzték a számítógépen, amit én is kipróbáltam, de csak szánalomból voltak hajlandók velem játszani.

Másnap reggel Hamid bekisért a városba, így vele élvezhettem, ahogy a teherániak beszállnak a metróba. Gyakorlatilag minden ajtónál verekedés, lökdösődés volt. A nőknek ilyen szempontból szerencséjük van, mivel elkülönített kocsikban utazhatnak, HA AKARNAK. A férfiaknak ez a lehetőség nem adott. Hamid a helyi tőzsdén dolgozott rendszerfejlesztőként.

Egész nap felfedezőúton voltam Teheránban, járkáltam egy csomót, a helyi bazár volt az egyetlen nevezetesség, amit megnéztem. A helyi szokásokat látva, miszerint egy park arra való, hogy használják, leheveredtem az egyik padra az egyik belvárosi parkban, és aludtam másfél órát. Hazafelé megnéztem az USA egykori nagykövetségét, melyekről képeket is késztettem.

From Teherán

Este, otthon egyetlen meglepetés volt csak: Mustafa barátnője, Sepideh ott aludt a srácnál. Tehát az emberekre rákényszerített vallás mégsem működik olyan csodálatosan.

Sepideh másnap elkísért a városba. Ő úgynevezett női tanulmányokat folytat, melynek lényege, hogy a nők viselkedését vizsgálják a társadalomban, és sok más szemszögből. Nemsokára Angliába utazik, mivel nyert egy éves tanulmányi ösztöndíjat. Mesélt nekem a politikai rendszerről, milyen jó volt pár évvel ezelőttiig.

Megnéztük a helyi boltokat, ahol gyakorlatilag csupa-csupa utángyártott márkát lehet kapni.

Mohammad megmutatta a mobilboltját, este pedig elvitt az egyetemi találkozójára. A hegyekben lévő étteremben eltöltött vacsi során jó párszor elő kellett adnom az utazásom történetét, melyet nagy érdeklődéssel hallgattak, bár itt olyan fiatalok között voltam, akik már voltak külföldön, noha nem túl messze Irántól.

A vacsi után, éjfél körül Mohammad többi barátjával az egyik helyi parkban találkoztunk, ahol közel két órát fociztunk még, egy sebtében összetákolt műanyag labdával. Hazafelé buzdítottam a sofőrt, hogy tud ez az autó 140-nel menni, úgyhogy Teherán belvárosán ezzel a sebességgel hajtottunk keresztül.

Másnap irány Esfahan, útközben megálltunk enni, de én végül éhen maradtam, mert túl drágán akarták rámsózni a csirkekebabot. Ez volt az én Ramadan időszakom.

Éjfélkor, odaérkezésemkor kaptam két sms-t az egyik CS-es sráctól, h hozzá mehetek aludni. Leszerveztük, így éjjel egyre ott voltam. A Taxit 7000ről kellett 3000 riálra lefaragnom, cserébe a sofőr többször előadta, hogy áh, Hungary, már régen meg akarja látogatni Belgrádot.

Ezek a srácok is spagettivel fogadtak. Nagyon lelkesek voltak, mert én voltam az első vendégük, csak két napja regisztráltak. 5 percenként megjegyezték, h még mindig nem hiszik el, hogy egy külföldi ül a nappalijukban.

Mindkét srácot Maisennek hívták, de különbözőképpen írták a neveiket. Mindkét srác informatikát tanul és nem hivatalos hackerek. Reggel buszoztam egyet, 250 riál volt a buszjegy. Az összeget érzékeltetem: 10000 riál az egy dollár, tehát tulajdonképpen 5 forint volt a jegy. A helyi parkban elmajszoltunk egy hamburgert, ekkor rájöttem, h Maisen erősen lázadó típus. Tekintettel arra, h Ramadan volt, emiatt börtönbe kerülhetett volna, de nem nagyon érdekelte.

From Esfahan

Az utcán az összes gyerek és felnőtt a hello, how are yout kiabálja, mivel ez minden, amit tudnak. Azért megpróbálok többet kihúzni belőlük, de nem könnyű.

Az úgynevezett Galamb-toronynál találkoztunk Yuyuval, egy kínai hölggyel, akinek személyes idegenvezetője volt, így csatlakoztunk.

Este, mikor betértünk egy elegáns vendéglőbe (értsd 3-4 dollár egy főételért körettel), ott találtuk Yuyu-t, így együtt vacsoráztunk vele. Yuyu Pekingben él, és 35 éves kora ellenére 60 országban járt már. 10 évig élt Franciaországban, majd Hongkongban, végül pár hónapja salesesként dolgozik a Microsoftnak Kínában. Ahogy este sétáltunk haza, Aboozar, egy srác a CS-ről meghallotta, amikor elmentünk mellette, h Magyarországról vagyok, és felismert, h írtam neki is üzenetet.

Az egyetlen rossz hír, ami ért itt, h mindenki azt javasolta, h repüljek át Pakisztánon, mert túl veszélyes. És annyira mondták, h kész voltam megfogadni. Az egyetlen, ami gondolkodóban ejtett az, hogy eddig szinte bármelyik országban voltam, a népek ezt mondták a tőlük keletre fekvő országról.

Másnap délután találtunk egy eldugott Ramadan éttermet, melyről készült egy leleplező videó is.

Este még egy vacsi Yuyuval, majd későn ágyba menetel.

Egy másik élmény aznap a helyi 5 csillagos hotel teázója volt. Kicsit, mintha a Prince of Persia játékba helyeztek volna 1 órára.

Ramadan utolsó pénteke hivatalos 'Utáljuk Amerikát és Izraelt-nap'. A világon mindenütt a muzulmánok tüntetnek a palesztin területek megszállása ellen. Este - mivel az éjszakát Abuzaréknál töltöttem, mutatták a hírekben a felvonulásokat, és azt hiszem igaza volt Abuzarnak, mikor korábban mondta, hogy hülye Amerika, ha megtámadja Iránt, mert nem egyedül fog Irán válaszolni.

Abuzar kávézójában találkoztam Carlos-szal, a holland sráccal, aki a teázás közben elárulta, hogy 34 éves, amitől ledöbbentem. (kinéz vagy 22-nek)
Pár óráig nem volt net a kávézóban, ezért csak ültünk és sztorizgattunk Dariush-sal, Abuzar barátjával. Közben betoppant Nina, egy Németországban élő lengyel lány. Elmondta, hogy épp különválna a barátaitól, és Pakisztán fele megy, de nincs pénze. Felajánlottam, hogy menjünk együtt (közben Carlos meggyőzött, hogy nincs baj Pakisztánnal) és megbeszéltük, hogy akkor majd később Pakisztánban elválunk.
A délutáni busszal el is mentünk Shirazba. Ott röviden: Persepolis, ahol egy szintén Németországban élő iráni sráccal találkoztunk, aki először látogatott haza, mióta 6 éves korában áttelepült Európába. Egy dolgot mesélt, ami megmaradt, hogy az iráni fiúknak teljesen rossz képe van Európáról. Úgy képzelik el, hogy ott minden fiúnak 5 barátnője van párhuzamosan és teljesen szabadon váltogatják őket. Ez egyfajta álomként van jelen a fiatalok között Iránban.

From Shiraz és Zah...

Persepolisban leginkább egy 3D-s animációt hiányoltunk arról, hogy hogyan nézett ki fénykorában a hely. A helyi könyvesboltban szerencsére volt egy ilyen rövid videó.
Következő délután az utolsó iráni állomás következett, Zahedan, melyet egy 24 órás buszút előzött meg. Zahedant elvileg nagyon veszélyesnek tartják, ezért a legtöbb iráni még a közelében sem járt a városnak. Ez a vidék már teljesen sivatagos és emiatt sok a por és az emberek ruházata is megváltozott. Innentől kezdve a férfiakon is látni fejkendőt, néha turbánnal egybekötve, legfőképpen azért, hogy az arcukat is eltakarhassák a homokviharokban. Az alacsony színvonal ellenére a hotelek rendkívül drágák, de egy helyi turistasegítővel sikerül az árat fél ár alá lenyomni. A külföldiek miatt nagy a rizikófaktor, ez tornázza fel az árukat.

Este, kicsit járkáltunk a környéken, és vásároltunk kisboltokban. Miután nem tudtuk kenyeret hol lehet kapni, addig kérdezgettük, amíg az egyikük bement a házba és kihozott nekünk egy jó adag kenyeret, természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül.
Sajnos az utolsó kisboltban Nina vagy én otthagyta a pénztárcámat, avagy a hotelig elvesztettük, lényeg, hogy másnap reggel már nem volt meg. Benne 100 dollár és 3 bankkártya, plusz személyik. Valaki most nagyon örül ott, mert a 100 dollár kb. több havi fizetésnek felel meg ott.
Emiatt az incidens miatt teljesen pénz nélkül maradtunk, 40 km-re a Pakisztán i határtól. Nina bankkártyái, turista csekkjeit sem lehetett használni, úgyhogy tanácstalanok voltunk. Nina még nem ismert és ledöbbentette, hogy nem borultam ki a pénztárca eltűnése miatt.
Egy kedves helyi rendőr kifizette a taxinkat a határig, Taftanig. A határ meglehetősen érdekes volt, főleg a Pakisztáni oldal miatt, de erről majd a következő bejegyzésben.

Kelet-Törökország és Irán - első élmények

Na, nagylevegő.


Az emlék-összegyűjtést a Teherán- Esfahan között közlekedő buszon kezdtem, ahol a 6 órás út kinálta élményeit élveztem (légkondis busz, 5 dolláros jegy, üditő, ropi, süti, cukorka). A kaják miatt szegény irániaknak csak a nyála csordogált, mivel még egy jó óráig nem ehettek semmit Ramadan lévén. Emiatt nem túlságosan zavartatva magam, nekilátok az előre készitett szendvicsemnek.


Na, és hogy mi történt eddig:
A nem sikerült randi után Didemmel, Ankarába menet az egyetlen emlitésre méltó esemény, hogy felvett egy kamionsofőr kb 300 km-rel Ankara előtt, majd tetü lassan, 30 km-es átlaggal mentünk egy órát, megálltunk vacsizni, ahol csak én ettem, majd 1 óra és 30 km múlva még egy tea erejéig pihentünk meg, ezután újabb fél óra múlva lehúzódott az útról és elővette a dinnyéjét, hogy falatozzunk. Mondom jóvan, csak utána menjünk.

Mentünk is, este 11-ig, amikoris megállt, majd mondta, hogy most alvás. Szóval aludtunk reggel 5-ig, akkor felpattant, indultunk. 6-kor eszébejutott, hogy keveset aludt, igy visszafeküdt 8-ig. Sajnos közben letértünk a normál útról, úgyhogy más nem választásom nem volt, mint maradni, de sokat gondoltam közben arra, hogy valami ilyesmi lehet a legkegyetlenebb kinzásmód.



Ankara előtt az elkerülő úton egy másik kamionos vett fel, aki rövid kitérővel a családjára (a kisebbik fia pont most kapta meg az amerikai vizumot, úgyhogy mehet dolgozni), rátért a lényegre és a következő párpeszédet játszottuk el:


- Máté, do you want sex?
- Noooo.
- Because I want sex with you.
- Nooo.
- Why?
- Because I am not gay.

Erre olyan képet vágott, mint akit megsértettek, és próbálta magyarázni, hogy ő sem az, szóval miután röviden elgondolkoztam a lehetőségeimen, miszerint vagy kiszállok, és várhatok akármeddig a következő kamionig, de inkább mondtam neki, hogy hallgasson, és megfenyegettem, h kiszállok, ha folytatja. (Most biztos többekben felmerült egy harmadik lehetőség, de ezt meghagyom nekik.) Úgy látszik, ez hatott, és mutatta, hogy abbahagyja. Később meghivott egy ebédre, majd miután nem volt sok hátra a célig, rákezdett újból:


- Máté, I want your penis! I want sex.



Eljátszottam, hogy jó, akkor álljon meg, kiszállok, de megint mutatta, hogy megértette, úgyhogy abbahagyja. Elvitt Kirikkale-ig, kiszálltam, majd hogy teljes legyen a nap, egy barom kurd vett fel, aki Ankarából Agri-ba ment. Ő sokkal alattomosabb módszerekhez nyúlt. Néha ordenáré hangon elkezdett énekelni, majd később, mindig, amikor megértettük egymást kezet kellett fogni vele. Majd barátsága jeléül, néha a combomra tette a kezét, végül pedig mikor 11 felé mondtam, hogy én a következő városnál kiszállok, elkezdett átölelni, a vállamat masszirozni, és megint a combomat, ráadásul úgy, hogy vissza kellett mindig rakni a kezét a saját lábára. Erzincanban kiszálltam, kerestem egy szállást egy Hotelben. Neteztem egy rövidet, ahol egyből rájöttem, hogy az én gépemet figyelik, szóval gyorsan otthagytam őket, kimostam pár ruhámat, majd egy jót aludtam.
Másnap Erzurumból egy isztambuli kamionos, Ibrahim vett fel öreg barátjával, és még öregebb kamionjával. Mondta, hogy örül nekem, mert ő Türkmenisztánba megy, igy Teheránig van társasága. Mivel ez kb 1500 kilométert jelent, nagyon megörültem én is. Mondta, hogy ő őrült, de az én tervemet hallva, mondta, hogy én sokkal őrültebb vagyok. 200 kilométer múlva, mikor a kősivatag közepén elfogyott a benzinünk, kiderült, hogy ez nem igaz.
Este megálltunk a barátoknál Agriban, akik kedvesek voltak, majd a vacsi után mondtam, hogy siessünk, mert 3 óra múlva lejár a vizumom. A határon mindenki Ibrahim haverja volt, a határőr közölte is velem, hogy 9 hónapja dolgozik ott, és én vagyok az első magyar ez idő alatt. 1 napot töltöttünk a határon összesen, az iráni oldalra külön mentem át, és el kell mondjam, annyira kedves volt a határőr, hogy ritkán látni ilyet. 2 percig tartott a regisztráció, figyelmeztetett, hogy csak rendőröknek mutassam az útlevelemet és bankban váltsak csak pénzt, ne az utcán. Megkérdeztem, hogy készithetek-e képet a határátkelőről, mondta, hogy gond nélkül, igy igy tettem. Csomag átnézés nem is volt. Jó utat kivánt Iránban, majd mondta, hogy készen vagyok, mehetek.

Csak, hogy lássam a szigort, rövidnadrágban és pólóban mentem át, vizet szorongattam a kezemben és igy keltem át a határon. Később 2 dolog miatt váltottam hosszúnadrágra: az egyik, mert estére nagyon lehült az idő, a másik pedig, mert az ember nem akarja, hogy túlságosan megnézzék minden pillanatban.

(Épp bejött ebbe a nevenincs pici esfahani netkávézóba a bredai gyerek, akivel Isztambulban, az iráni követségen találkoztam. Megbeszéltük, hogy akkor viszlát újabb 3000 kilométerrel arrébb. Sajnos, itt nincs alkalmunk meginni egy sört a találkozás örömére. )



Kifelé menet, megrohantak a pénzváltók, de nem váltottam, csak visszaültem a kamionba. A határ túloldalán a büfében megint volt egy haverja Ibrahimnak, igy jól belaktunk, majd egy nagy zacskó pisztáciával távoztunk. Az egyik 'haver' nagyon szar árfolyamán átváltottam 20 dollárt, majd a röntgen, és a papirmunka után, este 6-kor elindultunk Tabriz felé. Mivel kicsit türelmetlen voltam, és egy fél szóval emlitettem, hogy lehet, hogy busszal megyek tovább, ha ez sokáig tart, Ibrahim innentől mindent megtett azért, hogy Tabrizig elérjünk aznap, de 100 km-rel korábban meg kellett állnunk aludni, mivel este 9 után elvileg nem lehetnek kamionok az utakon.

A reggeli pompás volt a kamionparkolóban, iráni kenyeret ettünk juhtúrós mézbe mártogatva. Ezalatt a pár nap alatt remek kamionos vált belőlem. Ibrahim el is nevezett Mavinnak, ami segédet jelent kb. Miután őrültsége tényleg határtalan volt, kb 50 km-t mentünk kilyukadt gumival, majd leszedték a darabokat és csak a felnivel mentünk további 300 km-t. A kamionról érdemes még tudni, hogy az inditás úgy zajlott, hogy egyikünk vezetéket érintett az aksihoz. A 3 alkalommal, mikor kifogyott a benzin, ez 2-2 órát jelentett, mivel a kézi szivató sem müködött, igy szájjal kellett megszivni a benzincsovet. A kamion vizhütésével is gondok voltak, és 3 óránként után kellett tölteni kb 25 liter vizzel. A belső kilincsek egyik oldalon sem müködtek, igy az ablakon keresztül másztunk ki, és kivülről nyitottuk az ajtót. Ibrahim gyakran hangoztatta, hogy az irániak veszélyes emberek és elmondta, hogz majd meginvitálnak engem is az otthonaikba, de csak azért, hogy pisztolyt csempésszenek a táskámba. Miután Iránban 'kicsit' szabadabban vezetnek a kelleténél, valahányszor elévágott egy autó, a krézi pipl fákkk felkiáltással fejezte ki elégedetlenségét. Ibrahim gond nélkül állta minden cehemet, és egyszer sem hagyta, hogy fizessek, cserében viszont naponta meg kellett igérnem, hogy ha Magyarországra jön, ezt visszakapja tőlem.

Ibrahim egészen Teheránig vitt, sőt még tovább is 100 km-rel. Ott megaludtunk a kamionban, majd reggel miután utasitott egy helyi kisvendeglőben dolgozó fiút, hogy felejtse el gyorsan a Ramazant, és készitsen nekünk reggelit, keresett nekem egy Teherán felé menő kollegát, és azzal visszamentem Teheránba. Egy elkerülő autópályán szálltam ki, majd miután tanácstalan voltam, hogy merre van a befelé, sétálni kezdtem az egyik irányban a pályán és megállt mellettem egy taxi. Kb 6 dollárért akart bevinni a pályaudvarig, majd miután én mondtam, hogy egyet adok, röhögött, és mondta, hogy azzal itt nem megyek semmire. Mondtam jó, és becsuktam az ajtót. Mondta, hogy jó, rendben, szálljak be és elvisz. Útközben újra felvetette a témát, és mondta, hogy majd megkérdezzük az állomáson, hogy mennyi a reális tarifa. Jeleztem, hogy tőlem megkérdezhetjük, de akkor sem fogok többet fizetni 1 dollárnál. Útközben még megemlitette, hogy nem az számit, hogy milyen vallású vagyok, hanem, hogy egy az isten. Megérkeztünk, kiszállt velem, egész rendes volt, hogy bejött, segitett terkepet venni, megkérdezte nekem, hol van internetkávézó, és megmutatta, hogy jutok a belvárosba. Majd az egyik helyinek elmagyarázta farsi nyelven, hogy mondja, hogy mondja, hogy 6 dollárt kell fizetnem neki. Mondtam, hogy kár mondani, mivel én megállapodtam vele 1 dollárban. Mondta, hogy az 1 dollár neki nem kell, úgyhogy akkor inkább semmi. Ebbe könnyedén belementem, és indultam a Metró felé. Itt ért az első kellemes meglepetés a közlekedéssel. 2 darab metrójegy 200 Toman, ami 37 forint kb. Később kiderült, a busz még olcsóbb, 25 toman, ami 5 forint kb.

Ja, és az olcsóságról jut eszembe. Készitettem egy képet egy benzinkúton, ami egy kamionos tankolás utáni állapotot mutatja. A mutató 2500 Toman-t mutat, ami nagyjából 2 és fél dollár, azaz nálunk kevesebb, mint két liter gázolajat lehet belőle kapni, mig Iránban 150 litert tudnak tankolni belőle.

Ennyit előljáróban, a további események később.

Mindenhol hamar megtalalni a kibuvokat

Haaat, igen. Koszi Tina a bejegyzest, tegnap tenyleg kicsit megijedtem. Nagyjabol tenyleg igy volt, ahogy kedves noverem leirta, azzal a kulonbseggel, hogy a netkavezoba telefonaltak, es ott erdeklodtek a tulajnal.
Egyelore vegyesek az erzeseim Irannal, mert elsore tenyleg olyan erzesem van, hogy mindenhol at akarnak verni. Viszont abbol az olcsobol, amennyibe kerulnek itt a dolgok, nem is banom.
Az orszag joval liberalisabb, mint amennyire azt a media mutatja, ugyanakkor vannak nehezsegek. A netkavezos dolog csak az egyik, az ellenzek szinte minden modon korlatozva van. A fiatalok viszont szemmel lathatoan teljesen a rendszer ellen vannak es liberalis gondolkodasuak.

Tomoren most ennyi, megprobalom osszeszedni a gondolataimat es leirni egy hosszabb ertekezesben. Ma este elvileg valami partiba is hivatalos vagyok, ugyhogy megnezzuk az milyen Iranban.

Máté üzenete Iránból

Kedves Mindenki!

Most Máté helyett írok. Jól van, csak kisebb nehézségei akadtak az iráni hatóságokkal. Egy netkávézóban próbált írni a blogjára, mikoris azonnal hívta őt a cenzúra, hogy ki ő és mit akar ott. Szóval most kicsit jegeli a blogot, azt üzeni, hogy durva képei vannak, és Pakisztánól jelentkezik.

Martina