Szabadság: 2007. 09. 01.

2007. szeptember 30., vasárnap

Máté üzenete Iránból

Kedves Mindenki!

Most Máté helyett írok. Jól van, csak kisebb nehézségei akadtak az iráni hatóságokkal. Egy netkávézóban próbált írni a blogjára, mikoris azonnal hívta őt a cenzúra, hogy ki ő és mit akar ott. Szóval most kicsit jegeli a blogot, azt üzeni, hogy durva képei vannak, és Pakisztánól jelentkezik.

Martina

2007. szeptember 24., hétfő

Megvan!!!

Bar mindenki negativ volt a kerdessel kapcsolatban, sikerult megszereznem az irani vizumot, ugyhogy most irany Iran!

A kovetsegen talalkoztam egy aranyos bredai gyerekkel, aki maga sem tudja, h mit csinal pontosan, kb Kina az uticelja, de o is eleg spontanul utazik. Megittunk egy sort annak oromere, hogy megvan a vizumunk, majd elvaltunk.

Mar uton vagyok Ankara fele, meg a hatar elott jelentkezem.

2007. szeptember 23., vasárnap

Pakisztáni, indiai vízummal, iráni vízum nélkül

Ahogy írtam, van mit mesélni.

Miután Izmirben leírtam előző élményeimet, elindultam Denizlibe, sikerült még sötétben is stoppolni, majd jó későn megérkeztem a Pamukkale előtt kb 18 km-re fekvő városba. Szállásom nem lévén elindultam gyalog Pamukkale irányába, majd a város határában lévő egyik építkezéshez mentem. Az egyik szobában fény volt, ezért gondoltam, hogy a legtisztább, ha odamegyek a munkásokhoz, és megkérdezem, hogy hol aludhatok. Azok először azt adták elő, hogy fizessek érte. Majd miután mondtam, h nincs pénzem (Ezt nagyon megtanultam törökül), mondták, h foglaljak helyet. Elég furcsák voltak az elejétől kezdve. Egyből bejelentették, h ők kurdok. Láttam, h ezt fontos volt közölniük, úgyhogy mosolyogtam nekik. Kérdezgették, h hol voltam, majd elkérték az útlevelem, h megnézhessék. Én odaadtam, átnézték, majd ők is mutogatták, h már voltak Irakban például. Majd érdeklődtek, h mennyi pénz van nálam. Miután mondtam, h nagyon kevés van, mondták, h akkor biztos hordok magamnál bankkártyát. Egy szó mint száz, eléggé nyugtalanított az egész szituáció, még akkor is, mikor átvezettek a szomszéd szobába, hogy aludjak ott nyugodtan.
Szerencsére, ezt az utóbbit nem fogadtam meg, így épp ébren voltam az éjjel közepén, mikor egyikük bejött, hogy elkezdjen kutatni a táskámban. Ő azt hitte, h alszom, mert az ellenkező irányban néztem. Hagytam neki 3 másodpercet, h kutakodjon, majd hirtelen megfordultam, és rácsaptam a táskámra. Erre megijedt, eldobta, ami a kezében van, majd kiment a szobából. Ekkor egyáltalán nem voltam alvós hangulatban már. Persze idővel elkezdtem gondolkozni azon, hogy valószínű ez elrettentette attól, hogy újra visszajöjjön, mert úgyis minden kis nesszre felébrednék. Reggel, mikor még aludtak, én eljöttem, és elindultam gyalog tovább Pamukkale irányába. Megvolt a legkorábbi fuvarom, felvettek fél 8-kor, és két autóval egészen a hegy csúcsára jutottam, pont a Hierapolis bejáratához. A hely először csalódás volt, úgy tűnt, mintha egy egész egyszerű Aquincumot látnék itt is, de ahogy egyre beljebb haladtam, jöttek a látványosságok. A képek magukért beszélnek, úgyhogy nem kommentálok többet. A tavakhoz érve, levetettem a cipőmet, leraktam a táskámat, majd jó messzire besétáltam a tavak közé.
Tényleg gyönyörű volt az egész. Egy dolog jutott csak eszembe később. Többen is kérdezték utána, hogy hogy zajlik a kémiája, mitől ilyen fehérek a sziklák. Nem lenne nehéz utánanézni a neten, de egyszerűen jó érzés azt mondani, hogy nem tudom. Kicsit jó tudatlannak lenni ilyenkor, és csak arra gondolni, hogy szép a látvány.
A következő cél Nevsehir volt, amihez egy jódarabot át kellett szelnem az országon, nem a legjelentősebb utakon. Az egyik megállónál, betértem egy teára, és többen is hangoztatták, hogy lehetetlen itt stoppolni, és hogy soha nem fogok odajutni így. Hogy ne legyen igazuk, jött egy kamion, és kb 350 km-t vitt. Majd miután este 9-kor kiszálltam Konyaban, gondoltam, még jó lenne haladni kicsit. Stoppoltam, de mivel vaksötét volt, senki nem vett fel. Leintettem egy buszt is, ahol mondták, hogy 15 líráért elvisznek a 150 km-re lévő Aksarayba. Felajánlottam, hogy 5-ért elfogadom, és rövid habozás után belementek. Szóval Aksarayban kerestem szállást magamnak, találtam is egy építkezést, ami pont megfelelt. Közben, ahogy szétnéztem, felfedeztem, hogy rengeteg játszóhely van Aksarayban. Az emberek összegyűlnek, és RummiCubbel, Tavla-val (a backgammon török neve) játszanak. 30-40-en egy-egy helyen, és egy utcában akár 4 ilyen bár is van.
Éjjel egy jót aludtam, majd szokásomhoz híven, reggel a nappal együtt keltem. Egyből tovább Nevsehirbe, majd ott megtudtam, hogy a közelben lévő Göremébe érdemes a sziklalakásokért menni. Mindazonáltal, a környék tele van ilyen helyekkel, de ki kellett szúrnom az egyiket. Egy kisbusszal eljutottam a házakhoz, amik ugyancsak lenyűgöző látványt nyújtottak. Sziklákból kivágott lakások, garázsok, ólak, templomok. Egy néni beinvitált a lakásába, hogy megmutassa. Utána rám akart sózni valami szőtteseket, de mondtam, hogy nem jó irányba megyek ahhoz, hogy most szuveníreket vegyek. Képek a picasaweb-en.

Lazítom pár érdekességgel a történteket:

Remélem még nem írtam, de Törökországban 1-2 kivételtől eltekintve, gyakorlatilag nincsenek koldusok. Még a legrászorultabbak is vesznek pár ásványvizet a boltban, majd kimennek az utcára, hogy eladják őket az autók között áldogálva, kis haszonnal. Tény, hogy adózni nem adóznak a tevékenység után, de valahogy úgy érzem, ha nálunk is be lehetne vezetni hasonló rendszert, mindenkinek jobb lenne. Tényleg úgy érzem, hogy itt nincs olyan, hogy valaki nem dolgozik.

Most számoltam utána, Valamivel 7000 km felett vagyok eddig. Érdekes, hogy önmagában ez a kis kör Törökországban 2300 km volt.

Nevsehir után egy kamionossal visszamentem Aksarayba, ahonnan Ankara felé vettem az irányt. Ez is már késődélután volt, de szerencsére egy olyan csávó vett fel, aki ugyan megintcsak nem beszélt angolul(innentől már csak azt fogom említeni, ha valaki beszél), de legalább azt jó hangosan tette 2 órán keresztül, míg Ankarába értünk. Eközben mesélt a családjáról, hogy mi a munkája, meg mindenről, és annyira megkedvelt, hogy felajánlotta, hogy másnap reggel, miután végzett a munkájával Ankarában, továbbvisz Isztambul felé. Tekintettel arra, hogy drága lett volna Ankarából kijutnom, hogy stoppolhassak, elfogadtam, bár tudtam, hogy ez 4 óra extra beszédet jelent a részéről. Este teáztunk egy jót, meg vacsoráztunk.
Vicces volt nézni, ahogy mindenki az esti imára várt, hogy elkezdhessék a kaját. Mindenkit felszolgáltak már, és ott volt előttük a kaja. Én szolidarításból egyből nekikezdtem, ahogy felszolgáltak.
A teázás után sofőröm a hoteljába ment, én pedig kicsit körbenéztem, hogy milyen jó szálláshelyet találok magamnak. A helyi egyik kisebb buszpályaudvaron találtam egy jó részt, ahol a padok között megbújhattam, és nem volt veszélyes a hely. Aludtam 5 órát így is tisztán, sikerült megtanulnom, hogy teljesen felesleges bármi miatt aggódni, miután eldöntöttem, hogy ott alszom. A táskámhoz szerencsére nem lehetett hozzáférni, úgyhogy jót aludtam, és nem is zavartak reggelig. Mivel reggel megint korán keltem, úgy döntöttem, elmegyek az egyik fürdőbe, hogy tisztálkodjam. Találtam is egy jót, és szerencsére itt már nem értek olyan élmények, mint Várnában. Miután alaposan lemosakodtam, elmentem egy perecet venni, amivel az első boltban át akartak verni, de szerencsére láttam az eladókislány mosolyát közben, úgyhogy nem vettem meg. Helyette egy nagyon finom pogácsát ettem(kicsit más, mint az otthoni) és egy perecet egy másik helyen. Majd még bóklásztam, majd a megbeszélt időpontban a hotelhez sétáltam.
Ölhan, a sofőr a helyi kórházhoz hajtott, ahol az oxigéntartállyal volt egy kis gond. Bár ugyan egy csavart nem tekert arrébb a 2 óra alatt, de legalább kiosztott mindenkit, hogy mit kellene csinálniuk, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Érdekes volt nézni a jeleneteket, és nem bántam, hogy két órát üldögéltem ott. Ezután megindultunk Isztambul felé, vagyis én közben felhívtam Didemet, hogy megtudjam, ráér-e találkozni velem. Mivel pozitív választ adott, Gebzében kiszálltam, vagyis miután Ölhan és Didem megbeszélték törökül, hogy hol fogunk találkozni, Ölhan elvitt a randi helyszínére, majd pár szót váltott ott a lánnyal, gondolom arról, hogy mekkora hülye vagyok, hogy így nekiindultam a világnak. :)
Didemmel egész kellemes pár órát töltöttem, fagylaltoztunk, valami más édességet is ettünk, ami tök szar volt, de mindenképpen meg akarta mutatni nekem, merthogy helyi sajátosság. Sétálgattunk a városban, közben jópofa volt, ahogy több tizenpár éves gyerek is megállított - az egyik egy sípot fújt, hogy álljak már meg, hadd érjen utol - szóval mindenki gyakorolta azt a három mondatot, amit tanult angolul, hogy hogy hívnak, és hogy honnan jöttem. Nagyon aranyosak voltak, és látszott, hogy örülnek, hogy rájöhettek, hogy valóban vannak emberek odakint, akik beszélik ezt a nyelvet, és nem csak egy iskolai tantárgy. Egy internetkávézóban megmutattam én is az otthoni képeimet, majd először egykori általános iskolájának udvarán, később a város szélén lévő padra ültünk le, ahonnan nagyszerű volt a kilátás a tengerre. Mivel mögöttünk volt egy épitkezés, egyből el is határoztam, hogy ott fogok aludni(micsoda csajozós szöveg volt :) ).
Szóval a végén kézfogással és puszival váltunk el, de azért azóta leveleztünk párat, és megjegyeztük, hogy kellemes délutánunk volt, úgyhogy felvetődött, hogy majd ellátogat Budapestre.
Másnap reggel bestoppoltam Isztambulba, elintéztem az indiai nagykövetséget, majd találtam egy srácot a couchsurfingen, aki befogadott két éjszakára. A srác, Sedat katona volt, és elég sokmindent elárult nekem az iraki szerepléséről. Észak-Irakban szolgált 2 évig, a Kurd szeparatista szervezet tagjait lötte, válogatás nélkül. Mutatott képeket és videókat, halottakról, kinzásokról, meg mindenről. Bevallom, szerintem jóval többet árult el, mint kellett volna. Megmutatta még egy videón, hogy mi a Mehter - mint zene. Egy dobos egész koreográfiát vág le dobolás közben, úgyhogy mindenkinek javaslom, hogy a youtube-on keressen rá a kifejezésre. Aludni jót aludtam, kimostam a ruháimat, és reggel tovább intézkedtem. Sajnos hétfőig maradnom kell a vízumügyek miatt, de legalább akkor az meglesz. Sedat mesélt egy érdekes dolgot: két parlamenti képviselőt azért tartóztattak le, mert Atatürköt szídták. A nagy embernek akkor a kultusza, hogy ez törvényellenes.
Meglátogattam az isztambuli Collierst, először rendesen megrökönyödtek az érkezésemen egy jó nagy hátizsákkal, de aztán a helyi marketinges kedvesen elmagyarázta, mi hogy zajlik az irodában. Az ügyvezetővel is beszéltem pár szót, de mivel keresztbefont karral állt előttem, és olyanokat mondott, hogy nem is tudta, hogy a Colliers így elengedi a brókereit utazni, jobbnak láttam, ha nem erőltetem a beszélgetést.
Azóta visszatértem Emre-hez és anyukájához, akik újabb két éjszakára szállást adtak, valamint az ausztrál sráccal töltöttem még egy délutánt, és jó drágán bekebaboztunk. Mivel felajánlott nekem egy két gigás memóriakártyát, cserébe úgy éreztem kötelességem meghívni. Ugyancsak voltam egy Couchsurfinges estén, ahol jót dumáltam pár amerikaival, meg helyivel és ellátogattunk egy táncolóshelyre, ahol nem cáfoltam meg magam, úgyhogy nem táncoltam megint.
Egy receptet is sikerült beszereznem, de azt majd később publikálom.
Mára még nincs szállásom, lehet, hogy youth hostel lesz belőle, majd holnap reggel végre remélhetőleg megkapom a vízumot Iránba, és 3 nap múlva ott is lehetek.

Képek, kommentekkel fent a helyükön.

2007. szeptember 20., csütörtök

Nincs időm írni

Huhh, most kommentáltam a képeket, majd holnap írok bővebben. Van, mit mesélni.

2007. szeptember 15., szombat

Újabb török sajátosságok

Pár azonos szó, amit megfigyeltem:

Kicsi - kücsük
Kés - Bicsak
Anya - Ane

Ezeken kívül, nagyjából a szókincsem a következő:
su - víz, evet - igen, hayir - nem, iptal - mégsem(külön köszönet Bill Gatesnek), cay - tea, okur - iskola, bay - férfi, bayam - nő. Hirtelen ennyi, kihagytam az internet café és egyéb bonyolult kifejezéseket.

Ami még jópofa, a testbeszédük. A 'finom, jó' kifejezést a tenyerüket felfordítva és az ujjbegyeik összeértintésével mutatják. Erre én is rászoktam, mert így sok mindent ki tudok fejezni.
A 'nem' is különleges: hátradöntik a fejüket és felhúzzák a szemöldöküket.

Katonaság van mindenhol. Fegyveresek, gépfegyverekkel őriznek mindent. Nekem kicsit furcsa, mikor egy katona pl az ujját a ravaszon tartva a tömeg felé tartja a fegyverét, de itt mindennapos.

A puszi jutott még eszembe, ami itt egyből kötelező szinte, ha elbeszélgettünk alaposabban egy vezetővel, akkor már egyből része volt a búcsúnak és ahol aludtam, ott is természetes volt teljesen. Ja, és itt inkább arc összeérintés van, puszi helyett.

hirtelen ennyi.

Újabb történések velem

Jó ideje nem írtam arról, hogy mi a helyzet velem, és az elmúlt napok eseményei annyira pozitívak és tömények voltak, hogy muszáj írnom pár sort:

A török határnál kezdem, mivel Várnában váltunk el Attilával és pár órán belül sikerült a török határon is átkelnem az egyik legnagyobb helyi buszvállalat ügyvezetőjének segítségével, aki egészen Kirklareliig vitt. A csávó a határon láthatóan sokmindenkit ismert, mert csak integetett több embernek, majd valahogy ledumálta, hogy ne kelljen nekem újabb vízum az országba. Kirklarelinél elváltunk, bár ő is ott lakott a közelben. Én a jól ismert szállásunkra mentem a főtérre, ahol végül 3 éjszakát töltöttem. Másnap este volt a Málta-Törökország focimeccs, amit az egyik helyi étteremben követtem nyomom, ahova egyszercsak betoppant a fent említett ügyvezető. Üdvözöltük egymást, majd rám mutatva, egy tömény "Why?" kérdés keretében előadta furcsálkodását, hogy még mindig Kirklareliben vagyok. Én rámutattam a tévére, amit nyugtázott. A meccs közben kiírták, hogy szerdán magyar-török, úgyhogy felkaptam a fejem, és elhatároztam, hogy muszáj ott lennem. A meccs alatt még poharat emeltek a szomszéd asztalnál rám, majd megkérdeztem, hogy hol lesz a magyar meccs, mondták, hogy Isztambulban, szóval elhatároztam, hogy sietősre veszem a figurát.

Másnap a hotelben kimosattam a cuccaimat, találkoztam egy helyi sráccal, aki végre tudott angolul, nyögvenyelősen, majd a barátai társaságában (3 fiú és egy csaj) leültünk sörözni a helyi parkban, majd ebédeltünk. Közben elmentem egy helyi borbélyhoz, kiváltottam a ruháimat, majd átültünk az egyik helyi bárba, ahol teáztunk. A bárpultos srác, aki jófej volt, de csak törökül, előadta, hogy nem hiszi, hogy Magyarországról jövök, és a fejem is olyan törökös, úgyhogy csak kitaláltam az egészet. Nem igyekeztem meggyőzni, úgyhogy csak egy jót nevettünk a felvetésen.

Másnap elindultam Rodostóba, ahol a Rákóczi házra voltam kiváncsi, bár az hétfő este lévén már zárva volt. Ettem egy köftét, majd az egyik épülőfélben lévő ház emeletére mentem aludni, ami rendkívül zajos volt, de azért aludtam pár órát. Reggel átmentem a Rákóczi ház közelében lévő tengerpartra, ahol a parton volt egy sétány és az egyik lámpaoszlop tövébe leültem, a táskámnak támaszkodva. Kb 5 vagy 10 percre elaludtam, mert egy rendőr ébresztett, aki megkérdezte mit csinálok, majd miután angolul jó gyorsan elkezdtem válaszolni, mondta, hogy slow. Mondtam neki hogy itt ülök csak a napsütésben, és várom, hogy kinyíljon a múzeum. Majd odahívott a rendőrautóhoz, ahol utasítottak, hogy menjek a Múzeum közelébe. Mivel éppen majdnem 9 óra volt, ezért ébresztésként tekintettem a rendőrökre, és átmentem, vártam 10 percet, mire megjött a kopasz török, aki folyékonyan beszélt magyarul és kinyitotta a múzeumot. Elmondta, hogy itt a múzeumban eltöltött 20 év alatt tanult meg magyarul, sosem volt egyéb magyar kapcsolata. Azt mondta, hogy magyarok nagyon kevesen látogatják a múzeumot, sokkal inkább törökök, de összesen évente kb 1000 látogató van. Látva a múzeumot, ez engem nagyon elszomorított, és ezért szeretném megragadni a lehetőséget, hogy a kedves hallgatóságnak felhívjam a figyelmét, ha Törökországban jár, a Rákóczi múzeum Tekirdag-ban (Rodostó török neve) kihagyhatatlan. A ház gyönyörű, és nagyon jó olvasni a jó török-magyar viszonyról a leírásokon. Kb 20 v 25 perc alatt végig lehet az egésszel, minden szöveget elolvasva, és így egy olyan embernek is mint én, nagyon meghitt élményt nyújt.

Tekirdagból a városhatárig kibuszoztam, miután a helyiek leszerveztek nekem, majd Isztambulba egy 7-es BMW-n utaztam (Fontos volt megjegyezni, mert az Attilával végig erre áhitoztunk). Mehmet vezette, de nem tartott sokáig a 100 kmes út. Mindenkit levillogott az autópályán, hogy menjen már félre, és tudjunk 170nel menni. Közben néha nekiállt, hogy az internet címét lejegyezze egy papirra, ilyenkor rendszeresen két sávot váltottunk véletlenül, de eljutottam Isztambulba. Kérdezte, hogy hova megyek, én mondtam, hogy Taksimba, a városközpontba, ezért odavitt.

I-ban először netkávézó hogy helyet találjak magamnak estére, majd miután találtam magamnak egy couchsurfingest, aki a vészesetre reagálva egyből írt, hogy aludjak náluk. Emre az anyukájával lakott, édesapját 4 hónapja vesztette el egy szívrohamban. Aranyosak voltak ketten, és megtettek mindent azért, hogy nekem jó legyen, nem engedték pl, hogy hálózsákban aludjak, megágyaztak, bőséges reggeli, stb. Este még Bilalnak, előző házigazdánknak segítettem költözködni. Másnap iráni nagykövetség, ahol várattak 2 órát, közben megismerkedtem egy ausztrál sráccal, aki 4 éve teker körben a világon, ide-oda. Eddig 41 országon és 80 ezer kilóméteren van túl. Nagyon szimpatikus volt, és mivel ugyanaz volt az útvonalunk, együtt jártuk végig a pakisztáni és az indiai nagykövetségeket is. Bár mindenki azt jósolta, hogy nem lesz vízum sehova, végül egyelőre úgy néz ki, hogy nincs akadálya, hogy kapjak vízumot. Az egyik főutcán sétálgatva megvolt az első Free Hugs élményem, ahol 3 szép lány ajánlott öleléseket mindenkinek. Mivel gyorsabban sétáltak még nálam is (!), ezért gyakorlatilag az ausztrál fiú és én voltam az egyetlen kuncsaft. A vicces az volt, hogy bár angol táblákat tartottak, egy szót nem beszéltek angolul.

Ja, és a reggeli első dolgomat kihagytam: jegyet szerezni a meccsre. Miután leráztam a jegyüzéreket, akik állították, hogy nincs jegy, odamentem a pulthoz, hogy elsőként vegyek jegyet a magyar szektorba. (aznap reggel kezdték el árusítani a jegyeket a vendég részre)
Tehát a sok diplomácia után gyorsan hazamentem egy kis eső elleni védelemért, majd irány a stadion. Ott több török, mint a Budai Várban valaha, és a lelátón végül 15 magyar gyűlt össze. Szurkoltunk ezerrel, állítólag a himnusz alatt mutatott a tévé, majd a 64. percben letörték a lelkesedésünket. A cikkekből lehet tudni a meccs eseményeiről, tehát itt most nem írom le. Persze, mivel igazán jól játszottak a magyarok, ezért azt gondolom, hogy egyáltalán nincs okunk a panaszra, legfeljebb a címét lehetne felkutatni a bírónak. Sebaj.

Másnap még indiai és magyar nagykövetség, ahol a helyi konzul uraknak beszámoltam az utamról, pár szóban megbeszéltük a jövőjét az útnak, majd elindultam kifelé a városból. Gebze irányába mentem egy kisbusszal, mivel tudtam, hogy feleslegesen stoppolnék, tekintettel arra, hogy már besötétedett és a városban nehezen veszik fel az embert. A buszon egy helyes csaj megszólított, mutatott, hogy üljek mellé, majd meséltem neki az útról, mondtam, hogy ahol jön az este ott alszom, mire elborzadt, és mondta hogy Gebzeben ne aludjak, mert veszélyes. Felírta nekem a telefonszámát, és mondta, hogy azért nem tud meghívni, mert a szüleivel lakik és a török szabályok ellen van, ha egy lány egy fiút hív fel a lakásukba. Én megköszöntem, majd Gebzéből gyalog kifelé indultam a városból. A város határában egy robogós megállt nekem, felültetett és közben kérdezte, hogy mit csinálok. Persze minden jelbeszéddel, mivel semmi angolt vagy más idegen nyelvet nem beszélt. Mondtam, hogy épp aludni akartam a természetben, majd mondta, hogy azt márpedig nem, úgyhogy elvitt a frissen nyílt kebabozójába, megetetett és utána miután három családnak megmutatott a szomszédságban, akik szintén nem beszéltek angolul, hazavitt, hogy aludjak velük. Két kislánya volt, akik csudaédesek voltak, az egyik 1 éve kezdett angolul tanulni, ezért próbáltam kicsit tanítani, de sikertelen volt, mert karakán módon minden kérdésemre két válasszal felelt: "My name is Belkez" a másik pedig "I am ten plus two years old". Arra gondolván, hogy valószínű a tanáránál sem járnék sokkal nagyobb sikerrel, a megfelelő kérdéseket tettem csak fel neki újból és újból, hogy sikerélménye lehessen. Szóval díványon, megvetett ágyban alvás, majd reggel bőséges reggeli, robogóval az autópályához, ahol az első autó rögtön megállt.

Aznap eljutottam Manisaig, közben láttam két tevét az út mellett, meg volt egy jó hosszú fuvarom egy be nem álló szájú kamionossal, aki csak törökül tudott. Az egyikkel megköftéztünk este, majd Manisa határában a hegyoldalon lévő erdőben felállítottam a függőágyat, és pompás módon elpilledtem. Sajnos, éjjel csudahideg volt és fújt a szél, így szétfagytam, de reggel 5 körül felvettem pár ruhát még, így akkor jót aludtam 9ig. Ma reggel átjöttem Izmirbe, de mivel 3,5 milliós a város, ezért inkább nem megyek be, bár mondták előre, hogy ez a város a szép csajokról híres. Tudván azt, hogy lehet, hogy most szalasztom el a jövendőbelimet, inkább továbbállok Pamukkale-ba.

Ja, elkezdődött a Ramazan azaz Ramadam, tehát - elvileg - a törökök és egyéb muzulmánok nem esznek és isznak amíg fent van a nap. Ugyancsak egyéb testi örömöket is megvonnak maguktól, mondván, hogy így jobban tudnak figyelni Allahra. Mivel én most annyira nem figyelem Allahot, nem tartok velük. Mondjuk az biztos, hogy fegyelmezettebbé teszi őket az egész és állítólag sokan ilyenkor leszoknak a dohányzásról is.

Tehát a továbbiakat máskor, az eddig történtek megírására Attila pedig igéretett tett, úgyhogy azt most tőle várjuk.

2007. szeptember 10., hétfő

Török sajátosságok

Na, ujra itt.

Jó hírem van! Megtalaltam a török Windowsban, hogyan kell ékezeteket rakni. Pont, mire megszoktam a z és az y helyét. Sebaj. A lényeg, hogy a kedves közönségnek jó legyen.

No, tehát. Úgy döntöttem, hogy nem írok most eseményekről, inkább leírom a sajátosságait Törökországnak, amit tapasztalok:

(Csak egy felsorolás lesz, mert így a legegyszerűbb)

Elöször is, gondolván a gyomromra először: az árak szinte mindenhol megegyeznek sok termék esetében. Vegyük alapul a Köftét, mint nemzeti hamburger hús. Egy adott városon belül szinte 100%, hogy hajszál pontosan ugyanannyiba fog kerülni mindenhol a köfte. Ugyanez a helyzet a fodrászoknál (Az egyik megnyírt), ami szintén egyenáras. És telis-tele van velük a város. Az érdekes az, hogy a belvárosban tényleg ez a hármas ismétlődik mindenhol százszor: Köftéző, Borbély, Internetkávézó. Mindenhol minden ugyanannyi. Kifelé haladva a városokból tematizálódik minden utca: van, ahol mezőgazdasági termékeket árulnak egy utcában csak, kezdve a traktortól, a takarmányig, mindent, máshol pedig autóalkatrészeket lehet kapni és szervizek tömkellege van mindenhol. Ja, és bolt bolt hátán. Vicc nélkül, gyakorlatilag itt a földszint fogalma egyenlő az üzlethelyiséggel. És nem csak a belvárosban. A legutolsó utca legutolsó házában is a földszint az üzlet lesz.

A városok tele vannak kóbor kutyákkal és macskákkal. Az érdekes az, hogy meg vannak jelölve, tehát valószinű oltásokat kapnak, de valamiért nem tartják őket menhelyen. Ugyan így mindegyik annyira néz csak ki betegnek és soványnak, amennyire csak lehet, de legalább pénzbe nem kerülnek.

A minap beültem Kirklareli egyik éttermébe, hogy nézhessem a Török-Málta meccset, és mikor jött a pincér kértem tőle a menüt (mondtam neki, hogy menyü és mutatom a könyv kinyitását a tenyereimmel), erre egy perc múlva megjelenik egy tányérral, rajta telis-tele nyers hússal, és elkezdi egyenként mutogatni: ez a köfte, ez a csirke, pulyka, stb. Árakról persze nem esett szó, de ezt is meg lehet itt szokni. Gyakorlatilag semminek nincs kiirva az ára a boltokon kívül, és ott sem mindennek.

Néha azt gondolom, hogy a törökök kérték, hogy jól elérhető helyen legyen a duda a kocsiban. Minden autós átlagosan 3 másodpercenként dudál, figyelmezteti a másikat, hogy nehogy elé jöjjön, a buszos dudál az embereknek, hogyha nem figyelnek, és hátha pont az ő buszára szeretnének felkapaszkodni, stb.

Ugyebár, a hithű mohamedánoknak naponta ötször kell imádkozniuk, az elsőt pedig hajnali 5-kor. Régebben a minaretek pont arra szolgáltak, hogy arról orditozott a pap, ma már csak kihangosítót szereltek mindegyikre, viszont frankón rázendít az összes hajnalban is. valahogy megoldják, hogy sztereoban ne halljam őket, de rengeteg van így is.

Furcsa volt még az esténkénti járkálása a fiúknak és a lányoknak errefelé. Az ugyebár jellemző, hogy mindenki egész nap mindig megy valahova. Nagyon erős a lüktetése még a legkisebb városnak is, és mind az utcán, mind a járdákon egyfolytában dugó van. Estefelé a lányok és a fiúk is kisebb bandákba rendeződnek és a lányok általában ketten-hárman, a fiúk négyen-öten vonulgatnak a városban. Kicsit a mediterrán tengerparti városok jutottak eszembe erről. Igaz, hogy mindaz amit leirok, a Trákiában levont tapasztalataimra épülnek, tehát semmiképpen nem lehet általánosítani egész Törökországra. Már csak azért sem, mert itt még elég nagy a keveredés a bolgárokkal, valamint igen csekély az erősen vallásos Török errefelé.

A törökökről alapvetően el lehet mondani, hogy vendégszerető és segitőkész emberek. Akármit csinálnak, próbálnak minél jobban a vendég kedvébe járni. Több olyan fuvarom is volt, mikor a célváros bemondásánál, elmentünk a legközelebbi buszpályaudvarra és a sofőr leállította a kocsit, hogy jöjjön és elmagyarázza a buszvezetőnek, hogy hova szeretnék menni. Alig lehetett lebeszélni erről. Ma például Rodostóban tévedtem el, mert egy ember rosszul igazított útba, és egy 10 km-re lévő kocsmához vitt egy busz. Az ottani emberek egyből összeverődtek, hogy most mi legyen, ennek első lépése az volt, hogy alám toltak egy széket. Aztán mindenki mondott valami okosat, persze egy szót sem beszéltek idegen nyelven, szóval vicces volt. De ugyanez a kedvesség mindenhol megfigyelhető.

A kedvesség mellett, ahogy az előbb is említettem, általános, hogy gyakorlatilag senki nem beszél idegennyelvet. Megfogadtam, hogy kipróbálom, milyen a helyzet nálunk a kisvárosokban, és még kisebb helyeken.

A reggeli közös teázás is általános. A férfiak reggel hét körül összegyülnek, és teljesen nyugodtan, beszélgetve elvannak egy órát ott. Hasonlít nálunk a kocsmázáshoz, de ok valahogy ilyen egész kedves benyomást nyújtanak. Alapvetően jellemző a népre, hogy mindenki mindenkihez beszél nyíltan.

Olyan, mintha a törökök nem félnének semmitől. Sem lopástól, sem balesettől, se semmitől. A közlekedésükből az utóbbi teljesen magától értetődik.

A másik, ami eszembejutott, hogy ha szétnézek, úgy érzem, mintha egy nagy, széles középosztályt látnék. Az emberek sokat dolgoznak, de úgy nézem, hogy kevés embernek van kimagasló életszínvonala.

Egyelőre ennyi jutott eszembe. A többi majd máskor.