Újabb történések velem

Jó ideje nem írtam arról, hogy mi a helyzet velem, és az elmúlt napok eseményei annyira pozitívak és tömények voltak, hogy muszáj írnom pár sort:

A török határnál kezdem, mivel Várnában váltunk el Attilával és pár órán belül sikerült a török határon is átkelnem az egyik legnagyobb helyi buszvállalat ügyvezetőjének segítségével, aki egészen Kirklareliig vitt. A csávó a határon láthatóan sokmindenkit ismert, mert csak integetett több embernek, majd valahogy ledumálta, hogy ne kelljen nekem újabb vízum az országba. Kirklarelinél elváltunk, bár ő is ott lakott a közelben. Én a jól ismert szállásunkra mentem a főtérre, ahol végül 3 éjszakát töltöttem. Másnap este volt a Málta-Törökország focimeccs, amit az egyik helyi étteremben követtem nyomom, ahova egyszercsak betoppant a fent említett ügyvezető. Üdvözöltük egymást, majd rám mutatva, egy tömény "Why?" kérdés keretében előadta furcsálkodását, hogy még mindig Kirklareliben vagyok. Én rámutattam a tévére, amit nyugtázott. A meccs közben kiírták, hogy szerdán magyar-török, úgyhogy felkaptam a fejem, és elhatároztam, hogy muszáj ott lennem. A meccs alatt még poharat emeltek a szomszéd asztalnál rám, majd megkérdeztem, hogy hol lesz a magyar meccs, mondták, hogy Isztambulban, szóval elhatároztam, hogy sietősre veszem a figurát.

Másnap a hotelben kimosattam a cuccaimat, találkoztam egy helyi sráccal, aki végre tudott angolul, nyögvenyelősen, majd a barátai társaságában (3 fiú és egy csaj) leültünk sörözni a helyi parkban, majd ebédeltünk. Közben elmentem egy helyi borbélyhoz, kiváltottam a ruháimat, majd átültünk az egyik helyi bárba, ahol teáztunk. A bárpultos srác, aki jófej volt, de csak törökül, előadta, hogy nem hiszi, hogy Magyarországról jövök, és a fejem is olyan törökös, úgyhogy csak kitaláltam az egészet. Nem igyekeztem meggyőzni, úgyhogy csak egy jót nevettünk a felvetésen.

Másnap elindultam Rodostóba, ahol a Rákóczi házra voltam kiváncsi, bár az hétfő este lévén már zárva volt. Ettem egy köftét, majd az egyik épülőfélben lévő ház emeletére mentem aludni, ami rendkívül zajos volt, de azért aludtam pár órát. Reggel átmentem a Rákóczi ház közelében lévő tengerpartra, ahol a parton volt egy sétány és az egyik lámpaoszlop tövébe leültem, a táskámnak támaszkodva. Kb 5 vagy 10 percre elaludtam, mert egy rendőr ébresztett, aki megkérdezte mit csinálok, majd miután angolul jó gyorsan elkezdtem válaszolni, mondta, hogy slow. Mondtam neki hogy itt ülök csak a napsütésben, és várom, hogy kinyíljon a múzeum. Majd odahívott a rendőrautóhoz, ahol utasítottak, hogy menjek a Múzeum közelébe. Mivel éppen majdnem 9 óra volt, ezért ébresztésként tekintettem a rendőrökre, és átmentem, vártam 10 percet, mire megjött a kopasz török, aki folyékonyan beszélt magyarul és kinyitotta a múzeumot. Elmondta, hogy itt a múzeumban eltöltött 20 év alatt tanult meg magyarul, sosem volt egyéb magyar kapcsolata. Azt mondta, hogy magyarok nagyon kevesen látogatják a múzeumot, sokkal inkább törökök, de összesen évente kb 1000 látogató van. Látva a múzeumot, ez engem nagyon elszomorított, és ezért szeretném megragadni a lehetőséget, hogy a kedves hallgatóságnak felhívjam a figyelmét, ha Törökországban jár, a Rákóczi múzeum Tekirdag-ban (Rodostó török neve) kihagyhatatlan. A ház gyönyörű, és nagyon jó olvasni a jó török-magyar viszonyról a leírásokon. Kb 20 v 25 perc alatt végig lehet az egésszel, minden szöveget elolvasva, és így egy olyan embernek is mint én, nagyon meghitt élményt nyújt.

Tekirdagból a városhatárig kibuszoztam, miután a helyiek leszerveztek nekem, majd Isztambulba egy 7-es BMW-n utaztam (Fontos volt megjegyezni, mert az Attilával végig erre áhitoztunk). Mehmet vezette, de nem tartott sokáig a 100 kmes út. Mindenkit levillogott az autópályán, hogy menjen már félre, és tudjunk 170nel menni. Közben néha nekiállt, hogy az internet címét lejegyezze egy papirra, ilyenkor rendszeresen két sávot váltottunk véletlenül, de eljutottam Isztambulba. Kérdezte, hogy hova megyek, én mondtam, hogy Taksimba, a városközpontba, ezért odavitt.

I-ban először netkávézó hogy helyet találjak magamnak estére, majd miután találtam magamnak egy couchsurfingest, aki a vészesetre reagálva egyből írt, hogy aludjak náluk. Emre az anyukájával lakott, édesapját 4 hónapja vesztette el egy szívrohamban. Aranyosak voltak ketten, és megtettek mindent azért, hogy nekem jó legyen, nem engedték pl, hogy hálózsákban aludjak, megágyaztak, bőséges reggeli, stb. Este még Bilalnak, előző házigazdánknak segítettem költözködni. Másnap iráni nagykövetség, ahol várattak 2 órát, közben megismerkedtem egy ausztrál sráccal, aki 4 éve teker körben a világon, ide-oda. Eddig 41 országon és 80 ezer kilóméteren van túl. Nagyon szimpatikus volt, és mivel ugyanaz volt az útvonalunk, együtt jártuk végig a pakisztáni és az indiai nagykövetségeket is. Bár mindenki azt jósolta, hogy nem lesz vízum sehova, végül egyelőre úgy néz ki, hogy nincs akadálya, hogy kapjak vízumot. Az egyik főutcán sétálgatva megvolt az első Free Hugs élményem, ahol 3 szép lány ajánlott öleléseket mindenkinek. Mivel gyorsabban sétáltak még nálam is (!), ezért gyakorlatilag az ausztrál fiú és én voltam az egyetlen kuncsaft. A vicces az volt, hogy bár angol táblákat tartottak, egy szót nem beszéltek angolul.

Ja, és a reggeli első dolgomat kihagytam: jegyet szerezni a meccsre. Miután leráztam a jegyüzéreket, akik állították, hogy nincs jegy, odamentem a pulthoz, hogy elsőként vegyek jegyet a magyar szektorba. (aznap reggel kezdték el árusítani a jegyeket a vendég részre)
Tehát a sok diplomácia után gyorsan hazamentem egy kis eső elleni védelemért, majd irány a stadion. Ott több török, mint a Budai Várban valaha, és a lelátón végül 15 magyar gyűlt össze. Szurkoltunk ezerrel, állítólag a himnusz alatt mutatott a tévé, majd a 64. percben letörték a lelkesedésünket. A cikkekből lehet tudni a meccs eseményeiről, tehát itt most nem írom le. Persze, mivel igazán jól játszottak a magyarok, ezért azt gondolom, hogy egyáltalán nincs okunk a panaszra, legfeljebb a címét lehetne felkutatni a bírónak. Sebaj.

Másnap még indiai és magyar nagykövetség, ahol a helyi konzul uraknak beszámoltam az utamról, pár szóban megbeszéltük a jövőjét az útnak, majd elindultam kifelé a városból. Gebze irányába mentem egy kisbusszal, mivel tudtam, hogy feleslegesen stoppolnék, tekintettel arra, hogy már besötétedett és a városban nehezen veszik fel az embert. A buszon egy helyes csaj megszólított, mutatott, hogy üljek mellé, majd meséltem neki az útról, mondtam, hogy ahol jön az este ott alszom, mire elborzadt, és mondta hogy Gebzeben ne aludjak, mert veszélyes. Felírta nekem a telefonszámát, és mondta, hogy azért nem tud meghívni, mert a szüleivel lakik és a török szabályok ellen van, ha egy lány egy fiút hív fel a lakásukba. Én megköszöntem, majd Gebzéből gyalog kifelé indultam a városból. A város határában egy robogós megállt nekem, felültetett és közben kérdezte, hogy mit csinálok. Persze minden jelbeszéddel, mivel semmi angolt vagy más idegen nyelvet nem beszélt. Mondtam, hogy épp aludni akartam a természetben, majd mondta, hogy azt márpedig nem, úgyhogy elvitt a frissen nyílt kebabozójába, megetetett és utána miután három családnak megmutatott a szomszédságban, akik szintén nem beszéltek angolul, hazavitt, hogy aludjak velük. Két kislánya volt, akik csudaédesek voltak, az egyik 1 éve kezdett angolul tanulni, ezért próbáltam kicsit tanítani, de sikertelen volt, mert karakán módon minden kérdésemre két válasszal felelt: "My name is Belkez" a másik pedig "I am ten plus two years old". Arra gondolván, hogy valószínű a tanáránál sem járnék sokkal nagyobb sikerrel, a megfelelő kérdéseket tettem csak fel neki újból és újból, hogy sikerélménye lehessen. Szóval díványon, megvetett ágyban alvás, majd reggel bőséges reggeli, robogóval az autópályához, ahol az első autó rögtön megállt.

Aznap eljutottam Manisaig, közben láttam két tevét az út mellett, meg volt egy jó hosszú fuvarom egy be nem álló szájú kamionossal, aki csak törökül tudott. Az egyikkel megköftéztünk este, majd Manisa határában a hegyoldalon lévő erdőben felállítottam a függőágyat, és pompás módon elpilledtem. Sajnos, éjjel csudahideg volt és fújt a szél, így szétfagytam, de reggel 5 körül felvettem pár ruhát még, így akkor jót aludtam 9ig. Ma reggel átjöttem Izmirbe, de mivel 3,5 milliós a város, ezért inkább nem megyek be, bár mondták előre, hogy ez a város a szép csajokról híres. Tudván azt, hogy lehet, hogy most szalasztom el a jövendőbelimet, inkább továbbállok Pamukkale-ba.

Ja, elkezdődött a Ramazan azaz Ramadam, tehát - elvileg - a törökök és egyéb muzulmánok nem esznek és isznak amíg fent van a nap. Ugyancsak egyéb testi örömöket is megvonnak maguktól, mondván, hogy így jobban tudnak figyelni Allahra. Mivel én most annyira nem figyelem Allahot, nem tartok velük. Mondjuk az biztos, hogy fegyelmezettebbé teszi őket az egész és állítólag sokan ilyenkor leszoknak a dohányzásról is.

Tehát a továbbiakat máskor, az eddig történtek megírására Attila pedig igéretett tett, úgyhogy azt most tőle várjuk.