Pakisztáni, indiai vízummal, iráni vízum nélkül

Ahogy írtam, van mit mesélni.

Miután Izmirben leírtam előző élményeimet, elindultam Denizlibe, sikerült még sötétben is stoppolni, majd jó későn megérkeztem a Pamukkale előtt kb 18 km-re fekvő városba. Szállásom nem lévén elindultam gyalog Pamukkale irányába, majd a város határában lévő egyik építkezéshez mentem. Az egyik szobában fény volt, ezért gondoltam, hogy a legtisztább, ha odamegyek a munkásokhoz, és megkérdezem, hogy hol aludhatok. Azok először azt adták elő, hogy fizessek érte. Majd miután mondtam, h nincs pénzem (Ezt nagyon megtanultam törökül), mondták, h foglaljak helyet. Elég furcsák voltak az elejétől kezdve. Egyből bejelentették, h ők kurdok. Láttam, h ezt fontos volt közölniük, úgyhogy mosolyogtam nekik. Kérdezgették, h hol voltam, majd elkérték az útlevelem, h megnézhessék. Én odaadtam, átnézték, majd ők is mutogatták, h már voltak Irakban például. Majd érdeklődtek, h mennyi pénz van nálam. Miután mondtam, h nagyon kevés van, mondták, h akkor biztos hordok magamnál bankkártyát. Egy szó mint száz, eléggé nyugtalanított az egész szituáció, még akkor is, mikor átvezettek a szomszéd szobába, hogy aludjak ott nyugodtan.
Szerencsére, ezt az utóbbit nem fogadtam meg, így épp ébren voltam az éjjel közepén, mikor egyikük bejött, hogy elkezdjen kutatni a táskámban. Ő azt hitte, h alszom, mert az ellenkező irányban néztem. Hagytam neki 3 másodpercet, h kutakodjon, majd hirtelen megfordultam, és rácsaptam a táskámra. Erre megijedt, eldobta, ami a kezében van, majd kiment a szobából. Ekkor egyáltalán nem voltam alvós hangulatban már. Persze idővel elkezdtem gondolkozni azon, hogy valószínű ez elrettentette attól, hogy újra visszajöjjön, mert úgyis minden kis nesszre felébrednék. Reggel, mikor még aludtak, én eljöttem, és elindultam gyalog tovább Pamukkale irányába. Megvolt a legkorábbi fuvarom, felvettek fél 8-kor, és két autóval egészen a hegy csúcsára jutottam, pont a Hierapolis bejáratához. A hely először csalódás volt, úgy tűnt, mintha egy egész egyszerű Aquincumot látnék itt is, de ahogy egyre beljebb haladtam, jöttek a látványosságok. A képek magukért beszélnek, úgyhogy nem kommentálok többet. A tavakhoz érve, levetettem a cipőmet, leraktam a táskámat, majd jó messzire besétáltam a tavak közé.
Tényleg gyönyörű volt az egész. Egy dolog jutott csak eszembe később. Többen is kérdezték utána, hogy hogy zajlik a kémiája, mitől ilyen fehérek a sziklák. Nem lenne nehéz utánanézni a neten, de egyszerűen jó érzés azt mondani, hogy nem tudom. Kicsit jó tudatlannak lenni ilyenkor, és csak arra gondolni, hogy szép a látvány.
A következő cél Nevsehir volt, amihez egy jódarabot át kellett szelnem az országon, nem a legjelentősebb utakon. Az egyik megállónál, betértem egy teára, és többen is hangoztatták, hogy lehetetlen itt stoppolni, és hogy soha nem fogok odajutni így. Hogy ne legyen igazuk, jött egy kamion, és kb 350 km-t vitt. Majd miután este 9-kor kiszálltam Konyaban, gondoltam, még jó lenne haladni kicsit. Stoppoltam, de mivel vaksötét volt, senki nem vett fel. Leintettem egy buszt is, ahol mondták, hogy 15 líráért elvisznek a 150 km-re lévő Aksarayba. Felajánlottam, hogy 5-ért elfogadom, és rövid habozás után belementek. Szóval Aksarayban kerestem szállást magamnak, találtam is egy építkezést, ami pont megfelelt. Közben, ahogy szétnéztem, felfedeztem, hogy rengeteg játszóhely van Aksarayban. Az emberek összegyűlnek, és RummiCubbel, Tavla-val (a backgammon török neve) játszanak. 30-40-en egy-egy helyen, és egy utcában akár 4 ilyen bár is van.
Éjjel egy jót aludtam, majd szokásomhoz híven, reggel a nappal együtt keltem. Egyből tovább Nevsehirbe, majd ott megtudtam, hogy a közelben lévő Göremébe érdemes a sziklalakásokért menni. Mindazonáltal, a környék tele van ilyen helyekkel, de ki kellett szúrnom az egyiket. Egy kisbusszal eljutottam a házakhoz, amik ugyancsak lenyűgöző látványt nyújtottak. Sziklákból kivágott lakások, garázsok, ólak, templomok. Egy néni beinvitált a lakásába, hogy megmutassa. Utána rám akart sózni valami szőtteseket, de mondtam, hogy nem jó irányba megyek ahhoz, hogy most szuveníreket vegyek. Képek a picasaweb-en.

Lazítom pár érdekességgel a történteket:

Remélem még nem írtam, de Törökországban 1-2 kivételtől eltekintve, gyakorlatilag nincsenek koldusok. Még a legrászorultabbak is vesznek pár ásványvizet a boltban, majd kimennek az utcára, hogy eladják őket az autók között áldogálva, kis haszonnal. Tény, hogy adózni nem adóznak a tevékenység után, de valahogy úgy érzem, ha nálunk is be lehetne vezetni hasonló rendszert, mindenkinek jobb lenne. Tényleg úgy érzem, hogy itt nincs olyan, hogy valaki nem dolgozik.

Most számoltam utána, Valamivel 7000 km felett vagyok eddig. Érdekes, hogy önmagában ez a kis kör Törökországban 2300 km volt.

Nevsehir után egy kamionossal visszamentem Aksarayba, ahonnan Ankara felé vettem az irányt. Ez is már késődélután volt, de szerencsére egy olyan csávó vett fel, aki ugyan megintcsak nem beszélt angolul(innentől már csak azt fogom említeni, ha valaki beszél), de legalább azt jó hangosan tette 2 órán keresztül, míg Ankarába értünk. Eközben mesélt a családjáról, hogy mi a munkája, meg mindenről, és annyira megkedvelt, hogy felajánlotta, hogy másnap reggel, miután végzett a munkájával Ankarában, továbbvisz Isztambul felé. Tekintettel arra, hogy drága lett volna Ankarából kijutnom, hogy stoppolhassak, elfogadtam, bár tudtam, hogy ez 4 óra extra beszédet jelent a részéről. Este teáztunk egy jót, meg vacsoráztunk.
Vicces volt nézni, ahogy mindenki az esti imára várt, hogy elkezdhessék a kaját. Mindenkit felszolgáltak már, és ott volt előttük a kaja. Én szolidarításból egyből nekikezdtem, ahogy felszolgáltak.
A teázás után sofőröm a hoteljába ment, én pedig kicsit körbenéztem, hogy milyen jó szálláshelyet találok magamnak. A helyi egyik kisebb buszpályaudvaron találtam egy jó részt, ahol a padok között megbújhattam, és nem volt veszélyes a hely. Aludtam 5 órát így is tisztán, sikerült megtanulnom, hogy teljesen felesleges bármi miatt aggódni, miután eldöntöttem, hogy ott alszom. A táskámhoz szerencsére nem lehetett hozzáférni, úgyhogy jót aludtam, és nem is zavartak reggelig. Mivel reggel megint korán keltem, úgy döntöttem, elmegyek az egyik fürdőbe, hogy tisztálkodjam. Találtam is egy jót, és szerencsére itt már nem értek olyan élmények, mint Várnában. Miután alaposan lemosakodtam, elmentem egy perecet venni, amivel az első boltban át akartak verni, de szerencsére láttam az eladókislány mosolyát közben, úgyhogy nem vettem meg. Helyette egy nagyon finom pogácsát ettem(kicsit más, mint az otthoni) és egy perecet egy másik helyen. Majd még bóklásztam, majd a megbeszélt időpontban a hotelhez sétáltam.
Ölhan, a sofőr a helyi kórházhoz hajtott, ahol az oxigéntartállyal volt egy kis gond. Bár ugyan egy csavart nem tekert arrébb a 2 óra alatt, de legalább kiosztott mindenkit, hogy mit kellene csinálniuk, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Érdekes volt nézni a jeleneteket, és nem bántam, hogy két órát üldögéltem ott. Ezután megindultunk Isztambul felé, vagyis én közben felhívtam Didemet, hogy megtudjam, ráér-e találkozni velem. Mivel pozitív választ adott, Gebzében kiszálltam, vagyis miután Ölhan és Didem megbeszélték törökül, hogy hol fogunk találkozni, Ölhan elvitt a randi helyszínére, majd pár szót váltott ott a lánnyal, gondolom arról, hogy mekkora hülye vagyok, hogy így nekiindultam a világnak. :)
Didemmel egész kellemes pár órát töltöttem, fagylaltoztunk, valami más édességet is ettünk, ami tök szar volt, de mindenképpen meg akarta mutatni nekem, merthogy helyi sajátosság. Sétálgattunk a városban, közben jópofa volt, ahogy több tizenpár éves gyerek is megállított - az egyik egy sípot fújt, hogy álljak már meg, hadd érjen utol - szóval mindenki gyakorolta azt a három mondatot, amit tanult angolul, hogy hogy hívnak, és hogy honnan jöttem. Nagyon aranyosak voltak, és látszott, hogy örülnek, hogy rájöhettek, hogy valóban vannak emberek odakint, akik beszélik ezt a nyelvet, és nem csak egy iskolai tantárgy. Egy internetkávézóban megmutattam én is az otthoni képeimet, majd először egykori általános iskolájának udvarán, később a város szélén lévő padra ültünk le, ahonnan nagyszerű volt a kilátás a tengerre. Mivel mögöttünk volt egy épitkezés, egyből el is határoztam, hogy ott fogok aludni(micsoda csajozós szöveg volt :) ).
Szóval a végén kézfogással és puszival váltunk el, de azért azóta leveleztünk párat, és megjegyeztük, hogy kellemes délutánunk volt, úgyhogy felvetődött, hogy majd ellátogat Budapestre.
Másnap reggel bestoppoltam Isztambulba, elintéztem az indiai nagykövetséget, majd találtam egy srácot a couchsurfingen, aki befogadott két éjszakára. A srác, Sedat katona volt, és elég sokmindent elárult nekem az iraki szerepléséről. Észak-Irakban szolgált 2 évig, a Kurd szeparatista szervezet tagjait lötte, válogatás nélkül. Mutatott képeket és videókat, halottakról, kinzásokról, meg mindenről. Bevallom, szerintem jóval többet árult el, mint kellett volna. Megmutatta még egy videón, hogy mi a Mehter - mint zene. Egy dobos egész koreográfiát vág le dobolás közben, úgyhogy mindenkinek javaslom, hogy a youtube-on keressen rá a kifejezésre. Aludni jót aludtam, kimostam a ruháimat, és reggel tovább intézkedtem. Sajnos hétfőig maradnom kell a vízumügyek miatt, de legalább akkor az meglesz. Sedat mesélt egy érdekes dolgot: két parlamenti képviselőt azért tartóztattak le, mert Atatürköt szídták. A nagy embernek akkor a kultusza, hogy ez törvényellenes.
Meglátogattam az isztambuli Collierst, először rendesen megrökönyödtek az érkezésemen egy jó nagy hátizsákkal, de aztán a helyi marketinges kedvesen elmagyarázta, mi hogy zajlik az irodában. Az ügyvezetővel is beszéltem pár szót, de mivel keresztbefont karral állt előttem, és olyanokat mondott, hogy nem is tudta, hogy a Colliers így elengedi a brókereit utazni, jobbnak láttam, ha nem erőltetem a beszélgetést.
Azóta visszatértem Emre-hez és anyukájához, akik újabb két éjszakára szállást adtak, valamint az ausztrál sráccal töltöttem még egy délutánt, és jó drágán bekebaboztunk. Mivel felajánlott nekem egy két gigás memóriakártyát, cserébe úgy éreztem kötelességem meghívni. Ugyancsak voltam egy Couchsurfinges estén, ahol jót dumáltam pár amerikaival, meg helyivel és ellátogattunk egy táncolóshelyre, ahol nem cáfoltam meg magam, úgyhogy nem táncoltam megint.
Egy receptet is sikerült beszereznem, de azt majd később publikálom.
Mára még nincs szállásom, lehet, hogy youth hostel lesz belőle, majd holnap reggel végre remélhetőleg megkapom a vízumot Iránba, és 3 nap múlva ott is lehetek.

Képek, kommentekkel fent a helyükön.