Lezárás - Kapcsolat

Kedves Olvasók!

Még most, két év után is érkeznek hírek, hogy némelyek olvasták a blogomat, és inspirálta őket egy hasonló út megtételére. Először is, ennek nagyon örülök, mert ez azt jelenti, hogy valóban sikerült megmutatnom egy ilyen kaland előnyeit, ugyanakkor, felmerülhetnek további kérdések az úttal kapcsolatban. Egyrészt azért, mert India végét (közte a csodálatos Darjeelinggel) és Thaiföldet nem örökítettem meg már itt a blogon, valamint azért is, mert esetleg praktikus tanácsokkal tudom ellátni azokat, akik az erőt már érzik magukban, hogy menjenek, de esetleg fogalmuk sincs, hogy mennyi pénzzel lehet egy ilyen útnak nekivágni, mik a veszélyek, vagy mondjuk, hogy milyen fényképezőgépet érdemes vinni egy ilyen útra.

Egy szó, mint száz, az alábbi elérhetőségeken bátorítok mindenkit, hogy keressen meg kérdéseivel:

Tel: +36 30 456 65 56, email: gorondy (@ vagy más néven kukac) gmail.com.

Jó sok élményt kívánok!

India, az öt érzék országa.

Rögtön az elején bevallom, a cim alapötletét egy barátomtól loptam. Sokmindenre gondoltam, hogy milyen beugróval indithatnék, de mikor olvastam az ő blogját, arra jutottam, hogy ez a legtalálóbb mind közül. Ha az öt érzék tekintetéből nézzük, India jelentősen elüt mindentől, amit megszokhattunk: hangos, büdös, az emberek egyfolytában egymáshoz érnek, a kaják olyan csipősek, hogy még a vagányoknak is vörös lesz a feje és a látványról pedig leginkább a szemét és a sok sok szín jut eszembe.

De nézzük csak, hogy is alakult ki ez a kép bennem Indiáról. Miután a határon eljátszottuk a szokásos játékot, hogy nem volt semmilyen készpénzünk, kiderült, hogy a legközelebbi bankautomata a 40 kilométerre lévő Amritsarban található. Na, ez bonyolitotta kicsit a helyzetet, de legalább rá voltunk kényszeritve a jó öreg stoppolásra. Rögtön az elején feltünt Indiáról, hogy megint durvult a közlekedési norma, ezentúl nem csak szabályok nélkül, egymás elé bevágva közlekednek, mintha az egész egy verseny lenne, hanem mindezt rendkívül gyorsan teszik. Szerencsénkre, egy kamion megsajnált bennünket és felvett, igy láthattuk milyen egy indiai kamion belülről, persze csak 2 percre, mert azon nyomban le is húzódott, mondván, hogy a következő 2 órát itt kell töltenie, átpakolás cimszóval. Ez nem tetszett nekünk, úgyhogy a korábban megismert határőr-parancsnok hajtott arra, és ő elvitt a legközelebbi buszállomásig, ahol kifizette a jegyünket, és jó utat kivánt.

A busz képe már merőben más volt, minden korábbinál. Turbános férfiak, punjabiba öltözött nők, szinek sokasága, szakállak (az enyémen kivül is) és tehenek, mikor kinéztünk az ablakon.

Amritsarban csak egy jegyet foglaltunk és megvacsiztunk, majd a következő vonattal tovább is hajtottunk. Persze ez még a közelében sem volt annak az egyszerüségnek, ahogy most leirtam, de itt, a blogon nem ér meg többet ez a nap. Éjszakai vonat, eléggé tömve, de később láttuk, hogy ez mindennapos Indiában, sőt, a vonattársaság szervezettségéről az egész világ példát vehetne. Végül nem sikerült pontosan kideritenem, hogy legalább itt működik-e állami támogatás nélkül a vasút hálózat, avagy a jegyek eltartják, de olyan véleményeket kaptam, amely szerint minimális a támogatás. Jó kis fekhelyünk volt, szóval jót is aludtunk, én persze nem átallottam rögtön – ugyan véletlenül – fejberúgni egy turbános indiait, de mivel az csak mosolygott az eseményen, a bocsánatkérésen kivül nekem is csak ez volt a dolgom.

Minden vonaton percenként halad végig egy árus, mindenki mást kinálva, élelmiszertől kezdve, főtt kajákon keresztül a világitó tollakig, mindent árulnak. Ezzel önmagában nem is lenne baj, de mikor az ember fáradt, és egyetlen vágya, hogy aludjon, az árusok gátlástalan rikoltozása kicsit bosszantó. De ez az a szó, amitől Indiában a leggyorsabban kell megszabadulnunk, mert különben megöli a mindennapjainkat a feszültség.

Delhibe másnap délelőtt érkeztünk. Na, innentől jött a tömeg, ami India végéig el sem múlt. Indiában borzalmas a túlnépesedettség. Sokkal-sokkal sűrűbben laknak, mint amihez mi hozzá vagyunk szokva. Mintha minden pillanatban egy nagy koncerten lenne az ember, aminek éppen a vége van, és mindenki indul a kijárat felé, csak mindenki másfele gondolja azt. Tehát nem könnyű, de nem is arról szól az út. A hátizsák kicsit ráad a kényelmetlenségre, de hamar felfedezi az ember, hogy gátlástalanság kell a tömegben való mozgáshoz.

Delhiben az ún. Paharganj részben laktunk, mely a hátizsákosok központja, telis-tele ifjúsági szállókkal. Indiai szállásaink közül ez volt messze a legdrágább, 350 rupiával, mely nagyjából 2000 forintnak felel meg egy két ágyas szobáért. Cserében itt még volt tévénk.

Egy másik dolog, ami feltünt még az elején, hogy orrot fújni itt már nagyon nem illő dolog. Nem emlékszem ezzel kapcsolatban a korábbi országokra, de itt már egyáltalán nem divat. Persze tudva, hogy irántól kezdve a wc papirt sem ismerik, kétlem, hogy korábban a zsebkendőnek nagy kultusza lett volna, úgyhogy valószinűleg ott is vétettem a protokoll ellen.

Indiában is folytatódik a jobb kézzel evés kultúrája. Az okok némely ember számára ismertek, akik pedig nem tudják, az előző bekezdésben megtalálják a magyarázatot rá. Ehhez kapcsolódik, hogy a könnyebb dolgok elvégzéséhez, sőt, nagy ritkán a nagyobb dolgokhoz is, a vidéki indiában nem vonulnak el az emberek. Bevallom őszintén, a kellő infrastruktúra hiányában, ez a fajta szemléletmód az én napjaimat is megkönnyitette, de ehhez nem kell semmi durvára gondolni.

A hosszú britt jelenlét kialakitotta az indiaiakban az átvágás teljes műfaját. Mondhatnám, úgy születnek, hogy ehhez van egy külön érzékük, mivel még a fiatal gyerekeknél is megfigyeltem, hogy hogyan ugrik az ár, akár azután, hogy egy indiai ugyanazt a terméket vásárolta előttem. Különösen igaz ez a riksákra, a háromkerekű taxikra, ahol gyakorlatilag az irreális 200 vagy 300 rupiáról inditják az alkut, amely utak valójában 20-30 rupiát érnek. Ilyenkor jön jól az ember szakmája, illetve, hogy bőséges idővel rendelkezik. Mivel az indiaiak erre játszanak. Végtelen idejük van, tehát a legmagasabb árra mennek, és lassan engedik csak lejjebb. Ismerve a nyugati turisták hozzáállását, ez 98 százalékban bejön nekik, de ismerve az én helyzetemet, nálam nem számithattak sok jóra. A megoldás csak annyi volt, mindig, minden esetben, hogy elég ideig kellett a környéken maradni, és folytatni az alkut.

A határtól kezdve kutyák vannak mindenütt. Szelidek, és félősek, egyben viszont többnyire nagyon betegek is. Később, Puriban láttam az egyik legdurvább látványt, ahol egy kutyának a fél koponyája hiányzott, és látni lehetett az agyát. Egy pillanatra azt hittem, valami videójátékban vagyok, de ez alkalommal tényleg rohangált igy a kutya. Azt nem mondom, hogy boldog volt, de mintha ez a hátrány nem nagyon zavarta volna. Az ebek szelidsége, viszont határtalan. A másfél hónap alatt, csak akkor hallottam kutyákat ugatni, vagy morogni, mikor egymással volt gondjuk. Mintha a kasztrendszerbe sikeresen épitették volna be a kutyákat, méghozzá legalulra.

Apropó, kasztrendszer. Ez a téma, amiről bőven van mit mesélni, de hadd fejtsem ki ezt a fejezet végén, mikoris Chennaiban találkoztam egy fiúval, aki a bőrén érezhette a rendszer hátrányait.

Hogy jobb betekintést adjak, leirom, hogyan is néz ki, egy delhi-i utcarészlet: ahogy közeledik az este, úgy nő az utcán a kosz mennyisége. Ennek nagyságát európaiként nehéz elképzelni, de javaslom, hogy úgy ötszörözze meg mindenki magában az elképzelt nagyságot. Ahogy nő a szemét, úgy nő az elemózsiája az utcán bóklászó teheneknek és bikáknak, mivel ezeket túrják naphosszat élelem után kutatva. Vidéken ugyanez a jelenet még vaddisznószerű sertésekkel ismétlődik meg, szemétdombokon. Az emberek többsége, látszólag az egész napját az utcán tölti. Sokan egy vörös porból álló anyagot rágnak, illetve helyeznek a szájukba percekre, majd nagy élvezettel köpik ki mindenfelé. Ennek köszönhetően a vörös árnyalat szinte mindenhol megfigyelhető. Ahogy sétálok a szűk utcákon, nagyjából három másodpercem van viszonylag nyugodtan, ugyanis ilyen időközönként egy riksa elszáguld mellettem, és félre kell ugrani, hogy nehogy alákerüljek. Ez az elugrás nem is olyan könnyű, mert át kell lépni egyben a nyomorékok tömkellegét, akik közül bármelyik egész estés témát szolgáltathatna a nálunk oly divatos Fókuszszerű müsoroknak. Itt nem kirivóak az ilyen emberek, hihetetlen sok van belőlük. Az utcán a rohadó szemét benzingőzzel keveredik, de ez mit sem zavarja az utcák sarkán található étkezdéket, ahol a rotyogó olajban sütik az egész nap a porban lógó csirkéket. (jó esetben, hiszen az emberek többsége vegetáriánus).

Az indiai kormány volt olyan rendes, hogy a turisták védelmében ráiratja a maximális kiskereskedelmi árat a termékekre. Az indiai szabályok és törvények betartására jellemző, hogy a turistáktól nagyjából plussz 10%-t kérnek sok helyen, majd a reklamálás után csak annyit mondanak, hogy az ő kormánya azt mondja, hogy annak +10% az ára, ha kell, viszem, ha nem, nem. Tiszta sor.

Utak. Nem nagyon érdemes a fogalomról beszélni Indiában, mert hasonlóan Pakisztánhoz, nem ismerik a jelentését. Ahogy a közvilágitásnak is alig-alig, és a fényszórónak sem. Ezt összerakva, kéretik elképzelni, milyen egy városok közt futó főút, este 10kor. Meglepetések sokasága.

Emberek közötti érintést, eltekintve a nagy tömegben mozgástól, csak férfiak között lehet elképzelni. Még ha nagy ritkán elő is fordul szerelem az országban, annak fizikai jelét csak otthon mutatják egymásnak a párok (remélem, hogy ott legalább). Publikusan érintés csak férfiak között képzelhető el, mely avatlan szemnek a melegség benyomását is keltheti, de tekintettel arra, hogy én a Közel-Keletről érkeztem, már nem itélem el az ilyen jellegű fogdosását egymásnak.

Az ékszerek kultusza szembetűnő. Mintha fontos lenne valami társadalmi rangot mutatni az ékszerekkel, mivelhogy kevésbé használják az ellenkező neműek megnyerésére. Igen, és ez mindkét nemre igaz, természetesen a nőkre hatványozottabban; férfiakra inkább a felsőbb rétegekben. De érdemes a képeken található láthatóan alacsony kasztú nők karjára egy pillantást vetni. Nem mondom, hogy szin arany mind, de a látszat meg kell, hogy legyen.

Az emberek kivácsisága nem múlt el Pakisztán után. „Which country?” – folytatódik a megszólitások gyöngyszeme, majd rácáfolva az ország egyik általános nyelvére a hindu mellett, el is hal a válasszal, hiszen azt legtöbben már nem értik, magyarázattal együtt sem. Ekkor a kompromisszumos Juróp megoldást választom, hiszen ezek szerint a Nokia ide már nem Magyarországról szállitja a telefonokat.

A tömegközlekedés egyik vállfaja a két nagyforgalmú hely között működő megosztott dzsippek, vagy riksák opciója. Ezek akkor indulnak csak el, mikor megtelnek, mely indiai mértékkel mérve mindössze 10 percbe telik akárhol, akármikor. Viszont az árat az utasok összedobják, igy mindenkinek megéri a féltaxi megoldás.

Egy új dolog, amit tanultam a nők homlokán található jelzés: ellentétben az európában elterjedt nézettel, miszerint a pont a homlokon a házasságot jelzi, ez erősen félinformáció. A pontnak mindössze esztétikai jellege van és mivel az indiai nők arca többnyire erősen szimmetrikus, az orr piercinggel együtt, vagy anélkül, még azt mondom, hogy jól is áll nekik. A házasság jelzésére a homlok tetejének közepén egy függőleges vonalat használnak, persze ez nem általános, de amint egy ilyennel találkozik az ember, biztosan tudhatja, hogy férjezett nővel van dolga. Állitólag, a pont innentől kezdve kötelező ugyancsak. Egy másik jelzés, a nőkön az erre a célre viselt nyaklánc, valamint egyes férfiakon a lábujj gyűrű, ami azzal magyarázható, hogy a nőknek nem szabadott a férfiak arcába nézni.

Delhiben az alaphangot a rögtön az odaérkezésünkkor kezdődő Durga Puja nevezetű ünnep adta meg. Mivel a kilométeres sorokat a különböző rendezvénysátrak előtt nem kivántam kivárni, jó magyar módjára odamentem a sor elején felügyelő őrkatonához, és megkérdeztem tőle, hogy a turistabejáratot merre találhatjuk. Mivel Indiában a nemet és a nincs-et nem mondják ki, és szó-mi-szó, elég határozottan mentem oda, ő összekapta magát, és bár még sosem hallott ilyenről, elkezdte körbekérdezgetni az őröket, hogy segithessen. Körbejárta velünk az épületet, és átadott minket egy felettesének. Szó szót követett, majd kb 15 perces várakozás után végül megkaptuk a két darab VIP belépőt, természetesen teljesen ingyen, és külön bejáraton mehettünk be a sátorba. A benti eseményekről már a fotók meséljenek.

A fenti történéseken, a thai vizum megszerzésén, és a Ninával történt első attrocitásokon kivül nem sok minden történt, ezért nem is részletezem ezeket. Inkább mesélem, hogy Agrába vonatoztunk innen, aholis a Taj Mahalra voltam már nagyon kiváncsi. Ahogy a szállásra érve, a házak fölött végre megpillantjuk az épületet, egy kis csalódás fog el annak szerény méretei miatt, valamint, hogy ennyire körbe van épitve egyéb épületekkel. Hiszen a képek mást mutatnak! Dehát a Big mac is laktatónak látszik a poszteren, nem is csoda, hogy a Taj Mahalt is lehet úgy ábrázolni, hogy az monumentálisnak tűnjön.

A városrészben teszünk egy rövid sétát este, túlesünk az első majmos élményeken, ugyanis szinte a társadalom részéve nőtték ki magukat, igy a boltokból bátran lopkodnak, és bosszantják az embereket. A városkép változatlan Delhihez képest, szűk utcák, zaj mindenhol, szóval sűrű az élet. Este elhatározzuk, hogy megnézzük reggel az épületet. Tehát hajnalban, nyitásra odamegyünk és a napfelkeltét már onnan nézzük. Trükkösek akartunk lenni, hogy ne legyen senki a sorban. Sajnos, a Lonely Planet útikönyv is ezt tanácsolja, egy aznap reggel kb. 400 ember gondolkodott hasonlóképpen. A jó másfél órás sorbanállás és az 5000 forintos belépő kifizetése után végre bejutottunk, és el kell ismernem, hogy gyönyörű épületről van szó. Itt már nem volt szükségem az Attila győzködésére. Minden kis részlete gyönyörű és a formák is úgy vannak kitalálva, hogy méltóságot sugározzanak. Az útikönyv azt irja, hogy a legenda szerint a király, aki felesége halálára emeltette az épületet, azt tervezte, hogy a folyó túlpartján egy hasonlót emeltet feketemárványból, de megölték, mielőtt munkához foghatott volna. A szállásról érdemes még pár szót megemliteni. A vendégszállásról, mellyel egy csepp gond sem volt, kiváló kilátás nyilt a Taj Mahalra, valamint a konyhája, melyet maga a tulajdonos működtetett, kivéletesen izletes volt.

 

Továbbutaztunk Khajuraho felé, az út rendkivül kalandos volt, hiszen először egy olyan városba jutottunk, ahonnan meglehetősen ritkán jártak buszok Khajuraho irányába. Többször érdeklődtünk a buszállomáson, majd miután először közölték velünk, hogy törölték a következő járatot, és ezt követően is meglehetősen felületesen figyeltek csak ránk; én berontottam az irodába, és leültem a 'diszpécser' mellé és vártam, hogy figyeljen rám. Végül azt sikerült elérni, hogy megengedte, hogy bentmaradjunk, és ott várjunk. Még kétszer játszotta el, hogy törölték a járatot, amikoris Nina borult ki és kirontott az irodából végigkérdezve, hogy melyik busz megy Khajuraho irányába. Kiderült, hogy épp bent állt egy, csak eléggé teli volt, és minket rá akartak venni, hogy vagy taxival menjünk, vagy éjszakázzunk a városban. Mivel csúnya város volt, inkább begyömöszöltük magunkat a buszba, a vezető mögötti 15 centihez, Nina pedig úgy ült középen, hogy a sebváltó a lábai közé jutott. :b

A 9 órás kalandos rázkódás után éjjel 1-kor érkeztünk a templomoktól 10 kilométerre lévő szinte lakatlan faluba és még mindenképpen szerettünk volna eljutni a hostelekhez. Szerencsénkre, arra jött egy kisbusz - az egyetlen autó a környéken - és sikerült vele megállapodni egy tarifában, amiért el is vitt minket. A hotelben fel kell kellett vernünk a személyzetet, de a vicces az volt, hogy még ekkor is sikerült alkudni 33 százalékot a szobaárból.

Másnap az egyik leggyönyörűbb része fogadott minket Indiának. A galériában található sok-sok kép magáért beszél, igy csak annyit fűzök hozzá, hogy bár mást vártunk, igy is nagy élmény volt a hely. Az ezeréves templomok ritka jó állapotban vannak és érdekes móka volt bérelt biciklivel felfedezni az egész helyet. Találtunk magunknak társaságot is, akik egész napra elkisértek minket a biciklieink csomagtartóin. Kedves srácok voltak, jó indiaiként nem volt semmi dolguk, úgyhogy csatlakoztak hozzánk. A végén árnyalta a róluk kialakult képet, hogy a kiséretükért, és azért, hogy vihettük őket egész délután a biciklieinken, még pénzt is kértek, dehát meg kellett értenünk, hogy a lehetőséget nem hagyhatták ki. Kompromisszumként, vettünk nekik 1-1 kólát, majd elbúcsuztunk tőlük. Khajuraho-t ezek után rövidesen magára hagytuk, mi pedig továbbálltunk Varanasiba.

Varanasi az indiaiak egyik szent városa, és bár a Gangesz teljes hosszán szent folyó, itt Varanasiban van a legnépszerűbb temetkezési helye a hinduknak. Találtunk egy olyan vendégszállót, ahol a szállás ára magábafoglalt egy-egy reggeli és esti hajókázást a folyón. Igy, a vizről figyelhettük meg, ahogy a parton égetik el a testeket, majd a hamvakat a folyóbaszórják. Később, a parton sétálva, azt is láttuk, hogy teljes iparág szerveződött a temetések köré. Például a parton a faárusok sokasága kinálja a különféle fákat, amivel később elégetik a halottakat. Feltehetőleg ezek kiválasztása hasonló lehet a nálunk a koporsóval való versengésnek. Tehát ők sem értik meg, hogy akkor már rég mindegy :)

A vendégszálló 7 emeletes volt, tehát a tetején lévő tetőteraszról, és az ott található étteremből a folyóra is ráláttunk. Innen fedeztük fel a másik érdekes jelenséget Indiában, mégpedig, hogy imádják a papirsárkányokat. Ahogy a város felett körülnéztünk, láttuk, hogy szinte minden ház felett van egy-egy papirsárkány, magasan kifeszitve.

Tekintettel arra, hogy igen kellemes hely volt a szálló teteje, az ott lévő internetkávézót is drágán mérték, és hiába próbáltam meg alkudozni velük, még 4-5 órai használatáért sem volt hajlandó csökkenteni az árat.

5 nap Varanasi után Puri következett, ahol végül elváltunk Ninával. Ez nem volt egyszerű hadművelet, tekintettel arra, hogy már hetek óta inditványoztam ezt, de végül az a tény, hogy én egy helyben maradtam két és fél hétig, az feldolgozhatatlan volt számára, és sikerült rávenni, hogy álljon tovább az egyik vonattal. Puriban fürödtem jó hosszú idő után újra a tengerben először. A Bengáli-öböl partján elhelyezkedő település a keleti part egyik legkedveltebb üdülőhelye. A tenger ezen az oldalon nem egy különleges élmény, de mivel már nagyon vágytam rá - hiszen Bulgária óta nem fürödtem természetes vizben - jól esett lejárkálni a partra és megmártózni. Az egyetlen figyelemreméltó sajátossága a partnak a hullámok voltak. Azaz azok nagysága és ereje. Az indiaiak, hiába van ilyen hosszú tengerpartjuk, meglehetősen félős népség, és ritka az, aki térdnél jobban bemerészkedik a vizbe. Ezzel ellentétben, én egyből megrohamoztam a tengert és jókat siklottam a hullámok hátán.

Folytatás később

Dióhéjban: Pakisztán

Tehát akkor a megváltozott világ a határon:

Az iráni oldalon szép, rendezett ház, minden a helyén, mint bármelyik nyugati országban. Az épületből kilépve gyakorlatilag Pakisztánban vagyunk. A semmi közepén. Jobbra egy kis bódé, benne pár hivatalnok, akik fontoskodnak, és elkezdődik Pakisztán és India adminisztrációs sorozata (innentől határállomáson, rendőri ellenőrzésnél, hotelekben kötelesek vagyunk kitölteni 1-1 sort az óriási könyveikben az összes személyes adatunkról). Miután mindent kitöltöttünk, a határőr a Now, you are free mondattal jelezte, hogy távozhatunk.

A kis helyi bódé-bankban rögtön pénzhez jutottunk, így volt pénzünk a Quettaba tartó buszra. A 700 km-es út a sivatagon vág át, és elvileg veszélyesnek ítélik meg, de nem találkoztunk se tálib fegyveresekkel, se drogdilerekkel.

A busz képe ugyancsak mutatta, hogy kontinenst és kultúrát váltottunk. Valami homokkal teli zsákok voltak a földön végig lerakva, szerintem a súly miatt, hogy a sivatagon könnyedén átjussunk, Nina szerint szállították őket. A buszban egytől-egyig mindenki dohányzott, egyfolytában. Amikor meg-meg álltunk, a fényképezőgépeinket látva, mindenki szeretett volna egy képet magáról. Sajnos a sok igény miatt a legtöbbet vissza kellett utasítanunk.

A helyeken, ahol megállunk az a vicces rendszerű WC van, hogy keresztülsétálsz egy épületen és hátul a sivatagban elintézed. Pakisztánban nők szinte sehol ezért Nina dupla kíváncsiságot okozott. Az utolsó előtti sorban ültünk, így a sofőrön kívül (néha még ő is) mindenki hátrafelé nézett a jó pár óra alatt. Szegény Nina, ahogy beszélgettünk róla és a gondjairól elbőgte magát ezért kicsit vigasztalni kellett, a mitől aztán még jobban ledöbbentek és a meglepettségüket még hangokkal is mutatták.

Quettába kb. úgy érkeztünk meg, hogy először még voltak fák és volt út, aztán már fák se nagyon és házak se, csak néhány szikla, amin át kellett evickélnie a busznak. Itt már az út is megszűnt, majd ott volt Quetta, az egyik legjelentősebb pakisztáni város. Meglepően olcsó és jó szállást találtunk a helyi VIP Hotelben, ahol összefutottunk a túlságosan segítőkész iráni Nimával. Miután megmutatta a város egyetlen nevezetességét, a parkot (a nevezetesség számomra abban merült ki, hogy volt fű, bár szerintem inkább Nima nem ismerte a nevezetesség szó jelentését), elküldött minket, hogy együnk egy jót és egyetlen lehetőségként egy 5 csillagos szálloda éttermét említette, Ramadanra hivatkozva. 20 dollárt hagytunk végül ott. Másnap Nima főzött, ami nagyon finom volt, és legalább bepótolt valamit az előző napi rossz tanácsáért.
Nima börtönviselt gyerek volt, politikai okokból börtönözték be 6 hónapra Iránban és most Pakisztánban az ENSZ-nek dolgozott. Az álma az volt, hogy az USA-ba kijusson és ott élhessen, de mikor megkérdeztem, hogy mit tud az USA-ról, akkor csak a filmekben látható dolgokat említette.
Szemmel láthatóan nagyon egyedül volt, mivel 2 nap múlva a Ramadan végét ünnepelték, és rágta a fülünket, hogy három napig ki se mozduljunk Quettából, mert így lesz nekünk a legjobb.
Szerencsére volt annyi eszünk, hogy ne fogadjuk meg a tanácsát.
Ramadan utolsó napját érdekesen döntik el a muszlim országokban. Minden országban van egy öreg bölcs, aki felnéz az égre és megállapítja, hogy már teli hold van-e. Így gyakorlatilag minden muszlim országban különböző napokra eshet a Ramadan. Természetesen, Pakisztán volt idén az egyetlen ország, ahol egy nappal tovább tartott a böjtölés. Javasoltam is, hogy cseréljék le az öreget.

Lényeg, hogy az összes hotel ezekre a napokra bezárt Quettában, ezért, mivel csak az első éjszakát töltöttük a városban, Nima egyik ismerősének családjához voltunk hivatalosak aznap éjjelre. A család középosztálybeli volt, ami azért elég alacsony életszínvonalat jelent még, de ehhez szorosan hozzájárul az is, hogy nem vágynak nagy dolgokra. Tradicionálisan több család lakott együtt, tehát unokatestvérek, teljes aprajafalvával, mindenki egy házban, bár külön lakásokban. Az este folyamán Ninát először a szomszéd szobába invitálták, ahol nők voltak csador nélkül, de akárhányszor egy férfi áthaladt a szobán (természetesen kopogással az ajtón előtte) az arcuk elé kapták a kendőiket és a fal felé fordultak. Bár már nagyon akartunk aludni menni, még éjjel kettőkor Ninát áthívták egy közelben lakó rokonhoz, ahol szintén beszélgethetett. Ott már más férfi is volt Nina elmondása szerint, tehát ezt csodáltam, hogy engem nem invitáltak és arra gyanakodtam, hogy így a nőknek nem kellett tetőtől talpig felöltözve lenniük. Talán.

Másnap reggel a vonatunk indulása előtt még egy gyors tevegelés a városban, majd Sukkur következett. Jó pár órás vonatúttal megfűszerezve. Sukkurban először hotelkeresés zajlott, mert mind irreálisan drága volt. Szerencsére két helyi srác egy autóval a segítségünkre sietett és körbevittek a hotelek között. Nina az egyik hotelben kiborult, meghallva az árat és elkezdett ordítozni a recepcióssal, hogy Allah megbünteti a hazugokat, stb. Hideg zuhany nem volt a közelben, úgyhogy csak javasoltam, hogy álljunk tovább.

Következő nap sétáltunk egyet a városban. Nina úgy gondolta, hogy itt már pólóban is megteheti, ami törvényileg igaz volt, de akkor is egyenértékű volt azzal, mintha nálunk egy meztelen nő sétálna végig az utcán. Pillanatok alatt egy 50 fős tömeg gyűlt körénk és kísért minket mindenhova. Sajnos, pimaszabbak is voltak köztük, akik meg-megmarkolták Nina fenekét, így ekkor nekem kellett az őrző-védő feladatát ellátnom és leordítani az illető fejét.

Az egész este olyan volt, hogy egy pillanatra felfogtuk, milyen lehet sztárnak lenni.
A vasútállomáson, mint sok más helyen, eljátszottuk, hogy férj-feleség vagyunk és ezért vicces szóváltásra került sor az állomásfőnökkel, aki személyesen intézkedett a jegyvásárláskor és még teával is kínált minket közben. Az alapot az adta, hogy mikor visszaültem a padra, Nina mellé, általában megsimogattam Nina vállát közben, és a főnök megjegyezte, hogy szeretem bizonygatni, hogy az én tulajdonom a nő. Ezen kívül semmi különös, hosszú út Lahore-ig, a vonaton végre láttunk felszabadult párt, akik nem szégyelltek egymás ölében aludni.

Lahore, ami a határ előtt közvetlenül található, már más világ volt. Ami már az állomáson megmutatta: MEKI!!! Igaz, csak vegetáriánus és csirkés szendvicset árultak (mint ahogy később Indiában mindenütt), de akkor is álom volt.

Röviden Lahore: megnyírtak és megborotváltak egy fodrászatban, motoroztunk egyet egy helyi sráccal, és végre láttam az eddigi rekordot: 7 ember egy sima, egyszerű motoron.

From Pakisztán

A határjátékok a Wagah határátkelőhelynél inkább képszerűek, tehát a picasan jobb nézni, az érdekesség inkább az, hogy az előző nap a fodrásznál látott csávó hozott haza minket a dzsipjével. Másnap határátkelés, innentől India.

Röviden még Pakisztánról annyit, hogy a nők teljesen eltakarva és elzárva élnek. Gyakorlatilag sehol nem látni nőket az utcán vagy bárhol. Lahore már üdítő kivétel volt, de addig semmi. Meglátásom szerint, ez a legfőbb oka, hogy csupa szülők által előre elrendezett házasság van.

Dióhéjban: Irán

Mivel a mindennapok nagyobb szerepet kaptak az elmúlt időben, mint a blogírás kötelessége, most van mit bepótolni. Sajnos szűkszavú leszek, mert tényleg sok dologról írok és több a történés mostanában, úgyhogy a benyomásaimról nehezebb írnom.

Szóval, miután Teheránban egy netkávézóban találtam magamnak egy Couchsurfinges szállást 1 óra alatt, egy taxival a Mohammad, Mustafa és Hamid lakására siettem. Miután kicsit felfrissültem, főztek nekem finom spagettit egy jópofa savanyúsággal mellékelve, és röviden elmesélték, hogyan élnek. Mivel ők voltak az első igazi irániak, akikkel megismerkedtem, rengeteg kérdésem volt.



Bebizonyosodott, hogy korántsem annyira zárkózott a társadalom, sokkal inkább a rendszer van rájuk kényszerítve. A szomorú az egészben, hogy a sorkötelezettség miatt, amennyiben háborúra kerül sor, ezeknek a fiúknak kell háborúba menniük, akik egyáltalán nem értenek egyet a politikával. Több olyan fiatallal is találkoztam később, akik emiatt akarnak emigrálni, és inkább Malajziában, az Usában vagy bárhol máshol élnének.

Mohammad 10 éves korában kezdett dolgozni, ami meglehetősen gyakori Iránban, és ahogy azóta még keletebbre haladtam, a munka kezdete még korábbra tolódik. Ő önként döntött úgy, hogy dolgozni kezd, és az iskoláját is folytatta a munka mellett. Pár éve nyitott egy netkávézót, majd átadta az unokatestvérének, ő pedig egy mobiltelefon-üzletbe fogott. Mindez a katonaság mellett, és miután elvégzett egy egyetemet.

A korábbi megoldás arra, hogy Iránból is írhassak nekik köszönhető, mivel megoldották IP cím váltással, hogy úgy tűnjön, mintha az USA-ból neteznék.

Vacsi után a szokásos esti focit űzték a számítógépen, amit én is kipróbáltam, de csak szánalomból voltak hajlandók velem játszani.

Másnap reggel Hamid bekisért a városba, így vele élvezhettem, ahogy a teherániak beszállnak a metróba. Gyakorlatilag minden ajtónál verekedés, lökdösődés volt. A nőknek ilyen szempontból szerencséjük van, mivel elkülönített kocsikban utazhatnak, HA AKARNAK. A férfiaknak ez a lehetőség nem adott. Hamid a helyi tőzsdén dolgozott rendszerfejlesztőként.

Egész nap felfedezőúton voltam Teheránban, járkáltam egy csomót, a helyi bazár volt az egyetlen nevezetesség, amit megnéztem. A helyi szokásokat látva, miszerint egy park arra való, hogy használják, leheveredtem az egyik padra az egyik belvárosi parkban, és aludtam másfél órát. Hazafelé megnéztem az USA egykori nagykövetségét, melyekről képeket is késztettem.

From Teherán

Este, otthon egyetlen meglepetés volt csak: Mustafa barátnője, Sepideh ott aludt a srácnál. Tehát az emberekre rákényszerített vallás mégsem működik olyan csodálatosan.

Sepideh másnap elkísért a városba. Ő úgynevezett női tanulmányokat folytat, melynek lényege, hogy a nők viselkedését vizsgálják a társadalomban, és sok más szemszögből. Nemsokára Angliába utazik, mivel nyert egy éves tanulmányi ösztöndíjat. Mesélt nekem a politikai rendszerről, milyen jó volt pár évvel ezelőttiig.

Megnéztük a helyi boltokat, ahol gyakorlatilag csupa-csupa utángyártott márkát lehet kapni.

Mohammad megmutatta a mobilboltját, este pedig elvitt az egyetemi találkozójára. A hegyekben lévő étteremben eltöltött vacsi során jó párszor elő kellett adnom az utazásom történetét, melyet nagy érdeklődéssel hallgattak, bár itt olyan fiatalok között voltam, akik már voltak külföldön, noha nem túl messze Irántól.

A vacsi után, éjfél körül Mohammad többi barátjával az egyik helyi parkban találkoztunk, ahol közel két órát fociztunk még, egy sebtében összetákolt műanyag labdával. Hazafelé buzdítottam a sofőrt, hogy tud ez az autó 140-nel menni, úgyhogy Teherán belvárosán ezzel a sebességgel hajtottunk keresztül.

Másnap irány Esfahan, útközben megálltunk enni, de én végül éhen maradtam, mert túl drágán akarták rámsózni a csirkekebabot. Ez volt az én Ramadan időszakom.

Éjfélkor, odaérkezésemkor kaptam két sms-t az egyik CS-es sráctól, h hozzá mehetek aludni. Leszerveztük, így éjjel egyre ott voltam. A Taxit 7000ről kellett 3000 riálra lefaragnom, cserébe a sofőr többször előadta, hogy áh, Hungary, már régen meg akarja látogatni Belgrádot.

Ezek a srácok is spagettivel fogadtak. Nagyon lelkesek voltak, mert én voltam az első vendégük, csak két napja regisztráltak. 5 percenként megjegyezték, h még mindig nem hiszik el, hogy egy külföldi ül a nappalijukban.

Mindkét srácot Maisennek hívták, de különbözőképpen írták a neveiket. Mindkét srác informatikát tanul és nem hivatalos hackerek. Reggel buszoztam egyet, 250 riál volt a buszjegy. Az összeget érzékeltetem: 10000 riál az egy dollár, tehát tulajdonképpen 5 forint volt a jegy. A helyi parkban elmajszoltunk egy hamburgert, ekkor rájöttem, h Maisen erősen lázadó típus. Tekintettel arra, h Ramadan volt, emiatt börtönbe kerülhetett volna, de nem nagyon érdekelte.

From Esfahan

Az utcán az összes gyerek és felnőtt a hello, how are yout kiabálja, mivel ez minden, amit tudnak. Azért megpróbálok többet kihúzni belőlük, de nem könnyű.

Az úgynevezett Galamb-toronynál találkoztunk Yuyuval, egy kínai hölggyel, akinek személyes idegenvezetője volt, így csatlakoztunk.

Este, mikor betértünk egy elegáns vendéglőbe (értsd 3-4 dollár egy főételért körettel), ott találtuk Yuyu-t, így együtt vacsoráztunk vele. Yuyu Pekingben él, és 35 éves kora ellenére 60 országban járt már. 10 évig élt Franciaországban, majd Hongkongban, végül pár hónapja salesesként dolgozik a Microsoftnak Kínában. Ahogy este sétáltunk haza, Aboozar, egy srác a CS-ről meghallotta, amikor elmentünk mellette, h Magyarországról vagyok, és felismert, h írtam neki is üzenetet.

Az egyetlen rossz hír, ami ért itt, h mindenki azt javasolta, h repüljek át Pakisztánon, mert túl veszélyes. És annyira mondták, h kész voltam megfogadni. Az egyetlen, ami gondolkodóban ejtett az, hogy eddig szinte bármelyik országban voltam, a népek ezt mondták a tőlük keletre fekvő országról.

Másnap délután találtunk egy eldugott Ramadan éttermet, melyről készült egy leleplező videó is.

Este még egy vacsi Yuyuval, majd későn ágyba menetel.

Egy másik élmény aznap a helyi 5 csillagos hotel teázója volt. Kicsit, mintha a Prince of Persia játékba helyeztek volna 1 órára.

Ramadan utolsó pénteke hivatalos 'Utáljuk Amerikát és Izraelt-nap'. A világon mindenütt a muzulmánok tüntetnek a palesztin területek megszállása ellen. Este - mivel az éjszakát Abuzaréknál töltöttem, mutatták a hírekben a felvonulásokat, és azt hiszem igaza volt Abuzarnak, mikor korábban mondta, hogy hülye Amerika, ha megtámadja Iránt, mert nem egyedül fog Irán válaszolni.

Abuzar kávézójában találkoztam Carlos-szal, a holland sráccal, aki a teázás közben elárulta, hogy 34 éves, amitől ledöbbentem. (kinéz vagy 22-nek)
Pár óráig nem volt net a kávézóban, ezért csak ültünk és sztorizgattunk Dariush-sal, Abuzar barátjával. Közben betoppant Nina, egy Németországban élő lengyel lány. Elmondta, hogy épp különválna a barátaitól, és Pakisztán fele megy, de nincs pénze. Felajánlottam, hogy menjünk együtt (közben Carlos meggyőzött, hogy nincs baj Pakisztánnal) és megbeszéltük, hogy akkor majd később Pakisztánban elválunk.
A délutáni busszal el is mentünk Shirazba. Ott röviden: Persepolis, ahol egy szintén Németországban élő iráni sráccal találkoztunk, aki először látogatott haza, mióta 6 éves korában áttelepült Európába. Egy dolgot mesélt, ami megmaradt, hogy az iráni fiúknak teljesen rossz képe van Európáról. Úgy képzelik el, hogy ott minden fiúnak 5 barátnője van párhuzamosan és teljesen szabadon váltogatják őket. Ez egyfajta álomként van jelen a fiatalok között Iránban.

From Shiraz és Zah...

Persepolisban leginkább egy 3D-s animációt hiányoltunk arról, hogy hogyan nézett ki fénykorában a hely. A helyi könyvesboltban szerencsére volt egy ilyen rövid videó.
Következő délután az utolsó iráni állomás következett, Zahedan, melyet egy 24 órás buszút előzött meg. Zahedant elvileg nagyon veszélyesnek tartják, ezért a legtöbb iráni még a közelében sem járt a városnak. Ez a vidék már teljesen sivatagos és emiatt sok a por és az emberek ruházata is megváltozott. Innentől kezdve a férfiakon is látni fejkendőt, néha turbánnal egybekötve, legfőképpen azért, hogy az arcukat is eltakarhassák a homokviharokban. Az alacsony színvonal ellenére a hotelek rendkívül drágák, de egy helyi turistasegítővel sikerül az árat fél ár alá lenyomni. A külföldiek miatt nagy a rizikófaktor, ez tornázza fel az árukat.

Este, kicsit járkáltunk a környéken, és vásároltunk kisboltokban. Miután nem tudtuk kenyeret hol lehet kapni, addig kérdezgettük, amíg az egyikük bement a házba és kihozott nekünk egy jó adag kenyeret, természetesen minden ellenszolgáltatás nélkül.
Sajnos az utolsó kisboltban Nina vagy én otthagyta a pénztárcámat, avagy a hotelig elvesztettük, lényeg, hogy másnap reggel már nem volt meg. Benne 100 dollár és 3 bankkártya, plusz személyik. Valaki most nagyon örül ott, mert a 100 dollár kb. több havi fizetésnek felel meg ott.
Emiatt az incidens miatt teljesen pénz nélkül maradtunk, 40 km-re a Pakisztán i határtól. Nina bankkártyái, turista csekkjeit sem lehetett használni, úgyhogy tanácstalanok voltunk. Nina még nem ismert és ledöbbentette, hogy nem borultam ki a pénztárca eltűnése miatt.
Egy kedves helyi rendőr kifizette a taxinkat a határig, Taftanig. A határ meglehetősen érdekes volt, főleg a Pakisztáni oldal miatt, de erről majd a következő bejegyzésben.

Kelet-Törökország és Irán - első élmények

Na, nagylevegő.


Az emlék-összegyűjtést a Teherán- Esfahan között közlekedő buszon kezdtem, ahol a 6 órás út kinálta élményeit élveztem (légkondis busz, 5 dolláros jegy, üditő, ropi, süti, cukorka). A kaják miatt szegény irániaknak csak a nyála csordogált, mivel még egy jó óráig nem ehettek semmit Ramadan lévén. Emiatt nem túlságosan zavartatva magam, nekilátok az előre készitett szendvicsemnek.


Na, és hogy mi történt eddig:
A nem sikerült randi után Didemmel, Ankarába menet az egyetlen emlitésre méltó esemény, hogy felvett egy kamionsofőr kb 300 km-rel Ankara előtt, majd tetü lassan, 30 km-es átlaggal mentünk egy órát, megálltunk vacsizni, ahol csak én ettem, majd 1 óra és 30 km múlva még egy tea erejéig pihentünk meg, ezután újabb fél óra múlva lehúzódott az útról és elővette a dinnyéjét, hogy falatozzunk. Mondom jóvan, csak utána menjünk.

Mentünk is, este 11-ig, amikoris megállt, majd mondta, hogy most alvás. Szóval aludtunk reggel 5-ig, akkor felpattant, indultunk. 6-kor eszébejutott, hogy keveset aludt, igy visszafeküdt 8-ig. Sajnos közben letértünk a normál útról, úgyhogy más nem választásom nem volt, mint maradni, de sokat gondoltam közben arra, hogy valami ilyesmi lehet a legkegyetlenebb kinzásmód.



Ankara előtt az elkerülő úton egy másik kamionos vett fel, aki rövid kitérővel a családjára (a kisebbik fia pont most kapta meg az amerikai vizumot, úgyhogy mehet dolgozni), rátért a lényegre és a következő párpeszédet játszottuk el:


- Máté, do you want sex?
- Noooo.
- Because I want sex with you.
- Nooo.
- Why?
- Because I am not gay.

Erre olyan képet vágott, mint akit megsértettek, és próbálta magyarázni, hogy ő sem az, szóval miután röviden elgondolkoztam a lehetőségeimen, miszerint vagy kiszállok, és várhatok akármeddig a következő kamionig, de inkább mondtam neki, hogy hallgasson, és megfenyegettem, h kiszállok, ha folytatja. (Most biztos többekben felmerült egy harmadik lehetőség, de ezt meghagyom nekik.) Úgy látszik, ez hatott, és mutatta, hogy abbahagyja. Később meghivott egy ebédre, majd miután nem volt sok hátra a célig, rákezdett újból:


- Máté, I want your penis! I want sex.



Eljátszottam, hogy jó, akkor álljon meg, kiszállok, de megint mutatta, hogy megértette, úgyhogy abbahagyja. Elvitt Kirikkale-ig, kiszálltam, majd hogy teljes legyen a nap, egy barom kurd vett fel, aki Ankarából Agri-ba ment. Ő sokkal alattomosabb módszerekhez nyúlt. Néha ordenáré hangon elkezdett énekelni, majd később, mindig, amikor megértettük egymást kezet kellett fogni vele. Majd barátsága jeléül, néha a combomra tette a kezét, végül pedig mikor 11 felé mondtam, hogy én a következő városnál kiszállok, elkezdett átölelni, a vállamat masszirozni, és megint a combomat, ráadásul úgy, hogy vissza kellett mindig rakni a kezét a saját lábára. Erzincanban kiszálltam, kerestem egy szállást egy Hotelben. Neteztem egy rövidet, ahol egyből rájöttem, hogy az én gépemet figyelik, szóval gyorsan otthagytam őket, kimostam pár ruhámat, majd egy jót aludtam.
Másnap Erzurumból egy isztambuli kamionos, Ibrahim vett fel öreg barátjával, és még öregebb kamionjával. Mondta, hogy örül nekem, mert ő Türkmenisztánba megy, igy Teheránig van társasága. Mivel ez kb 1500 kilométert jelent, nagyon megörültem én is. Mondta, hogy ő őrült, de az én tervemet hallva, mondta, hogy én sokkal őrültebb vagyok. 200 kilométer múlva, mikor a kősivatag közepén elfogyott a benzinünk, kiderült, hogy ez nem igaz.
Este megálltunk a barátoknál Agriban, akik kedvesek voltak, majd a vacsi után mondtam, hogy siessünk, mert 3 óra múlva lejár a vizumom. A határon mindenki Ibrahim haverja volt, a határőr közölte is velem, hogy 9 hónapja dolgozik ott, és én vagyok az első magyar ez idő alatt. 1 napot töltöttünk a határon összesen, az iráni oldalra külön mentem át, és el kell mondjam, annyira kedves volt a határőr, hogy ritkán látni ilyet. 2 percig tartott a regisztráció, figyelmeztetett, hogy csak rendőröknek mutassam az útlevelemet és bankban váltsak csak pénzt, ne az utcán. Megkérdeztem, hogy készithetek-e képet a határátkelőről, mondta, hogy gond nélkül, igy igy tettem. Csomag átnézés nem is volt. Jó utat kivánt Iránban, majd mondta, hogy készen vagyok, mehetek.

Csak, hogy lássam a szigort, rövidnadrágban és pólóban mentem át, vizet szorongattam a kezemben és igy keltem át a határon. Később 2 dolog miatt váltottam hosszúnadrágra: az egyik, mert estére nagyon lehült az idő, a másik pedig, mert az ember nem akarja, hogy túlságosan megnézzék minden pillanatban.

(Épp bejött ebbe a nevenincs pici esfahani netkávézóba a bredai gyerek, akivel Isztambulban, az iráni követségen találkoztam. Megbeszéltük, hogy akkor viszlát újabb 3000 kilométerrel arrébb. Sajnos, itt nincs alkalmunk meginni egy sört a találkozás örömére. )



Kifelé menet, megrohantak a pénzváltók, de nem váltottam, csak visszaültem a kamionba. A határ túloldalán a büfében megint volt egy haverja Ibrahimnak, igy jól belaktunk, majd egy nagy zacskó pisztáciával távoztunk. Az egyik 'haver' nagyon szar árfolyamán átváltottam 20 dollárt, majd a röntgen, és a papirmunka után, este 6-kor elindultunk Tabriz felé. Mivel kicsit türelmetlen voltam, és egy fél szóval emlitettem, hogy lehet, hogy busszal megyek tovább, ha ez sokáig tart, Ibrahim innentől mindent megtett azért, hogy Tabrizig elérjünk aznap, de 100 km-rel korábban meg kellett állnunk aludni, mivel este 9 után elvileg nem lehetnek kamionok az utakon.

A reggeli pompás volt a kamionparkolóban, iráni kenyeret ettünk juhtúrós mézbe mártogatva. Ezalatt a pár nap alatt remek kamionos vált belőlem. Ibrahim el is nevezett Mavinnak, ami segédet jelent kb. Miután őrültsége tényleg határtalan volt, kb 50 km-t mentünk kilyukadt gumival, majd leszedték a darabokat és csak a felnivel mentünk további 300 km-t. A kamionról érdemes még tudni, hogy az inditás úgy zajlott, hogy egyikünk vezetéket érintett az aksihoz. A 3 alkalommal, mikor kifogyott a benzin, ez 2-2 órát jelentett, mivel a kézi szivató sem müködött, igy szájjal kellett megszivni a benzincsovet. A kamion vizhütésével is gondok voltak, és 3 óránként után kellett tölteni kb 25 liter vizzel. A belső kilincsek egyik oldalon sem müködtek, igy az ablakon keresztül másztunk ki, és kivülről nyitottuk az ajtót. Ibrahim gyakran hangoztatta, hogy az irániak veszélyes emberek és elmondta, hogz majd meginvitálnak engem is az otthonaikba, de csak azért, hogy pisztolyt csempésszenek a táskámba. Miután Iránban 'kicsit' szabadabban vezetnek a kelleténél, valahányszor elévágott egy autó, a krézi pipl fákkk felkiáltással fejezte ki elégedetlenségét. Ibrahim gond nélkül állta minden cehemet, és egyszer sem hagyta, hogy fizessek, cserében viszont naponta meg kellett igérnem, hogy ha Magyarországra jön, ezt visszakapja tőlem.

Ibrahim egészen Teheránig vitt, sőt még tovább is 100 km-rel. Ott megaludtunk a kamionban, majd reggel miután utasitott egy helyi kisvendeglőben dolgozó fiút, hogy felejtse el gyorsan a Ramazant, és készitsen nekünk reggelit, keresett nekem egy Teherán felé menő kollegát, és azzal visszamentem Teheránba. Egy elkerülő autópályán szálltam ki, majd miután tanácstalan voltam, hogy merre van a befelé, sétálni kezdtem az egyik irányban a pályán és megállt mellettem egy taxi. Kb 6 dollárért akart bevinni a pályaudvarig, majd miután én mondtam, hogy egyet adok, röhögött, és mondta, hogy azzal itt nem megyek semmire. Mondtam jó, és becsuktam az ajtót. Mondta, hogy jó, rendben, szálljak be és elvisz. Útközben újra felvetette a témát, és mondta, hogy majd megkérdezzük az állomáson, hogy mennyi a reális tarifa. Jeleztem, hogy tőlem megkérdezhetjük, de akkor sem fogok többet fizetni 1 dollárnál. Útközben még megemlitette, hogy nem az számit, hogy milyen vallású vagyok, hanem, hogy egy az isten. Megérkeztünk, kiszállt velem, egész rendes volt, hogy bejött, segitett terkepet venni, megkérdezte nekem, hol van internetkávézó, és megmutatta, hogy jutok a belvárosba. Majd az egyik helyinek elmagyarázta farsi nyelven, hogy mondja, hogy mondja, hogy 6 dollárt kell fizetnem neki. Mondtam, hogy kár mondani, mivel én megállapodtam vele 1 dollárban. Mondta, hogy az 1 dollár neki nem kell, úgyhogy akkor inkább semmi. Ebbe könnyedén belementem, és indultam a Metró felé. Itt ért az első kellemes meglepetés a közlekedéssel. 2 darab metrójegy 200 Toman, ami 37 forint kb. Később kiderült, a busz még olcsóbb, 25 toman, ami 5 forint kb.

Ja, és az olcsóságról jut eszembe. Készitettem egy képet egy benzinkúton, ami egy kamionos tankolás utáni állapotot mutatja. A mutató 2500 Toman-t mutat, ami nagyjából 2 és fél dollár, azaz nálunk kevesebb, mint két liter gázolajat lehet belőle kapni, mig Iránban 150 litert tudnak tankolni belőle.

Ennyit előljáróban, a további események később.

Mindenhol hamar megtalalni a kibuvokat

Haaat, igen. Koszi Tina a bejegyzest, tegnap tenyleg kicsit megijedtem. Nagyjabol tenyleg igy volt, ahogy kedves noverem leirta, azzal a kulonbseggel, hogy a netkavezoba telefonaltak, es ott erdeklodtek a tulajnal.
Egyelore vegyesek az erzeseim Irannal, mert elsore tenyleg olyan erzesem van, hogy mindenhol at akarnak verni. Viszont abbol az olcsobol, amennyibe kerulnek itt a dolgok, nem is banom.
Az orszag joval liberalisabb, mint amennyire azt a media mutatja, ugyanakkor vannak nehezsegek. A netkavezos dolog csak az egyik, az ellenzek szinte minden modon korlatozva van. A fiatalok viszont szemmel lathatoan teljesen a rendszer ellen vannak es liberalis gondolkodasuak.

Tomoren most ennyi, megprobalom osszeszedni a gondolataimat es leirni egy hosszabb ertekezesben. Ma este elvileg valami partiba is hivatalos vagyok, ugyhogy megnezzuk az milyen Iranban.

Máté üzenete Iránból

Kedves Mindenki!

Most Máté helyett írok. Jól van, csak kisebb nehézségei akadtak az iráni hatóságokkal. Egy netkávézóban próbált írni a blogjára, mikoris azonnal hívta őt a cenzúra, hogy ki ő és mit akar ott. Szóval most kicsit jegeli a blogot, azt üzeni, hogy durva képei vannak, és Pakisztánól jelentkezik.

Martina

Megvan!!!

Bar mindenki negativ volt a kerdessel kapcsolatban, sikerult megszereznem az irani vizumot, ugyhogy most irany Iran!

A kovetsegen talalkoztam egy aranyos bredai gyerekkel, aki maga sem tudja, h mit csinal pontosan, kb Kina az uticelja, de o is eleg spontanul utazik. Megittunk egy sort annak oromere, hogy megvan a vizumunk, majd elvaltunk.

Mar uton vagyok Ankara fele, meg a hatar elott jelentkezem.

Pakisztáni, indiai vízummal, iráni vízum nélkül

Ahogy írtam, van mit mesélni.

Miután Izmirben leírtam előző élményeimet, elindultam Denizlibe, sikerült még sötétben is stoppolni, majd jó későn megérkeztem a Pamukkale előtt kb 18 km-re fekvő városba. Szállásom nem lévén elindultam gyalog Pamukkale irányába, majd a város határában lévő egyik építkezéshez mentem. Az egyik szobában fény volt, ezért gondoltam, hogy a legtisztább, ha odamegyek a munkásokhoz, és megkérdezem, hogy hol aludhatok. Azok először azt adták elő, hogy fizessek érte. Majd miután mondtam, h nincs pénzem (Ezt nagyon megtanultam törökül), mondták, h foglaljak helyet. Elég furcsák voltak az elejétől kezdve. Egyből bejelentették, h ők kurdok. Láttam, h ezt fontos volt közölniük, úgyhogy mosolyogtam nekik. Kérdezgették, h hol voltam, majd elkérték az útlevelem, h megnézhessék. Én odaadtam, átnézték, majd ők is mutogatták, h már voltak Irakban például. Majd érdeklődtek, h mennyi pénz van nálam. Miután mondtam, h nagyon kevés van, mondták, h akkor biztos hordok magamnál bankkártyát. Egy szó mint száz, eléggé nyugtalanított az egész szituáció, még akkor is, mikor átvezettek a szomszéd szobába, hogy aludjak ott nyugodtan.
Szerencsére, ezt az utóbbit nem fogadtam meg, így épp ébren voltam az éjjel közepén, mikor egyikük bejött, hogy elkezdjen kutatni a táskámban. Ő azt hitte, h alszom, mert az ellenkező irányban néztem. Hagytam neki 3 másodpercet, h kutakodjon, majd hirtelen megfordultam, és rácsaptam a táskámra. Erre megijedt, eldobta, ami a kezében van, majd kiment a szobából. Ekkor egyáltalán nem voltam alvós hangulatban már. Persze idővel elkezdtem gondolkozni azon, hogy valószínű ez elrettentette attól, hogy újra visszajöjjön, mert úgyis minden kis nesszre felébrednék. Reggel, mikor még aludtak, én eljöttem, és elindultam gyalog tovább Pamukkale irányába. Megvolt a legkorábbi fuvarom, felvettek fél 8-kor, és két autóval egészen a hegy csúcsára jutottam, pont a Hierapolis bejáratához. A hely először csalódás volt, úgy tűnt, mintha egy egész egyszerű Aquincumot látnék itt is, de ahogy egyre beljebb haladtam, jöttek a látványosságok. A képek magukért beszélnek, úgyhogy nem kommentálok többet. A tavakhoz érve, levetettem a cipőmet, leraktam a táskámat, majd jó messzire besétáltam a tavak közé.
Tényleg gyönyörű volt az egész. Egy dolog jutott csak eszembe később. Többen is kérdezték utána, hogy hogy zajlik a kémiája, mitől ilyen fehérek a sziklák. Nem lenne nehéz utánanézni a neten, de egyszerűen jó érzés azt mondani, hogy nem tudom. Kicsit jó tudatlannak lenni ilyenkor, és csak arra gondolni, hogy szép a látvány.
A következő cél Nevsehir volt, amihez egy jódarabot át kellett szelnem az országon, nem a legjelentősebb utakon. Az egyik megállónál, betértem egy teára, és többen is hangoztatták, hogy lehetetlen itt stoppolni, és hogy soha nem fogok odajutni így. Hogy ne legyen igazuk, jött egy kamion, és kb 350 km-t vitt. Majd miután este 9-kor kiszálltam Konyaban, gondoltam, még jó lenne haladni kicsit. Stoppoltam, de mivel vaksötét volt, senki nem vett fel. Leintettem egy buszt is, ahol mondták, hogy 15 líráért elvisznek a 150 km-re lévő Aksarayba. Felajánlottam, hogy 5-ért elfogadom, és rövid habozás után belementek. Szóval Aksarayban kerestem szállást magamnak, találtam is egy építkezést, ami pont megfelelt. Közben, ahogy szétnéztem, felfedeztem, hogy rengeteg játszóhely van Aksarayban. Az emberek összegyűlnek, és RummiCubbel, Tavla-val (a backgammon török neve) játszanak. 30-40-en egy-egy helyen, és egy utcában akár 4 ilyen bár is van.
Éjjel egy jót aludtam, majd szokásomhoz híven, reggel a nappal együtt keltem. Egyből tovább Nevsehirbe, majd ott megtudtam, hogy a közelben lévő Göremébe érdemes a sziklalakásokért menni. Mindazonáltal, a környék tele van ilyen helyekkel, de ki kellett szúrnom az egyiket. Egy kisbusszal eljutottam a házakhoz, amik ugyancsak lenyűgöző látványt nyújtottak. Sziklákból kivágott lakások, garázsok, ólak, templomok. Egy néni beinvitált a lakásába, hogy megmutassa. Utána rám akart sózni valami szőtteseket, de mondtam, hogy nem jó irányba megyek ahhoz, hogy most szuveníreket vegyek. Képek a picasaweb-en.

Lazítom pár érdekességgel a történteket:

Remélem még nem írtam, de Törökországban 1-2 kivételtől eltekintve, gyakorlatilag nincsenek koldusok. Még a legrászorultabbak is vesznek pár ásványvizet a boltban, majd kimennek az utcára, hogy eladják őket az autók között áldogálva, kis haszonnal. Tény, hogy adózni nem adóznak a tevékenység után, de valahogy úgy érzem, ha nálunk is be lehetne vezetni hasonló rendszert, mindenkinek jobb lenne. Tényleg úgy érzem, hogy itt nincs olyan, hogy valaki nem dolgozik.

Most számoltam utána, Valamivel 7000 km felett vagyok eddig. Érdekes, hogy önmagában ez a kis kör Törökországban 2300 km volt.

Nevsehir után egy kamionossal visszamentem Aksarayba, ahonnan Ankara felé vettem az irányt. Ez is már késődélután volt, de szerencsére egy olyan csávó vett fel, aki ugyan megintcsak nem beszélt angolul(innentől már csak azt fogom említeni, ha valaki beszél), de legalább azt jó hangosan tette 2 órán keresztül, míg Ankarába értünk. Eközben mesélt a családjáról, hogy mi a munkája, meg mindenről, és annyira megkedvelt, hogy felajánlotta, hogy másnap reggel, miután végzett a munkájával Ankarában, továbbvisz Isztambul felé. Tekintettel arra, hogy drága lett volna Ankarából kijutnom, hogy stoppolhassak, elfogadtam, bár tudtam, hogy ez 4 óra extra beszédet jelent a részéről. Este teáztunk egy jót, meg vacsoráztunk.
Vicces volt nézni, ahogy mindenki az esti imára várt, hogy elkezdhessék a kaját. Mindenkit felszolgáltak már, és ott volt előttük a kaja. Én szolidarításból egyből nekikezdtem, ahogy felszolgáltak.
A teázás után sofőröm a hoteljába ment, én pedig kicsit körbenéztem, hogy milyen jó szálláshelyet találok magamnak. A helyi egyik kisebb buszpályaudvaron találtam egy jó részt, ahol a padok között megbújhattam, és nem volt veszélyes a hely. Aludtam 5 órát így is tisztán, sikerült megtanulnom, hogy teljesen felesleges bármi miatt aggódni, miután eldöntöttem, hogy ott alszom. A táskámhoz szerencsére nem lehetett hozzáférni, úgyhogy jót aludtam, és nem is zavartak reggelig. Mivel reggel megint korán keltem, úgy döntöttem, elmegyek az egyik fürdőbe, hogy tisztálkodjam. Találtam is egy jót, és szerencsére itt már nem értek olyan élmények, mint Várnában. Miután alaposan lemosakodtam, elmentem egy perecet venni, amivel az első boltban át akartak verni, de szerencsére láttam az eladókislány mosolyát közben, úgyhogy nem vettem meg. Helyette egy nagyon finom pogácsát ettem(kicsit más, mint az otthoni) és egy perecet egy másik helyen. Majd még bóklásztam, majd a megbeszélt időpontban a hotelhez sétáltam.
Ölhan, a sofőr a helyi kórházhoz hajtott, ahol az oxigéntartállyal volt egy kis gond. Bár ugyan egy csavart nem tekert arrébb a 2 óra alatt, de legalább kiosztott mindenkit, hogy mit kellene csinálniuk, hogy ilyen ne forduljon elő többet. Érdekes volt nézni a jeleneteket, és nem bántam, hogy két órát üldögéltem ott. Ezután megindultunk Isztambul felé, vagyis én közben felhívtam Didemet, hogy megtudjam, ráér-e találkozni velem. Mivel pozitív választ adott, Gebzében kiszálltam, vagyis miután Ölhan és Didem megbeszélték törökül, hogy hol fogunk találkozni, Ölhan elvitt a randi helyszínére, majd pár szót váltott ott a lánnyal, gondolom arról, hogy mekkora hülye vagyok, hogy így nekiindultam a világnak. :)
Didemmel egész kellemes pár órát töltöttem, fagylaltoztunk, valami más édességet is ettünk, ami tök szar volt, de mindenképpen meg akarta mutatni nekem, merthogy helyi sajátosság. Sétálgattunk a városban, közben jópofa volt, ahogy több tizenpár éves gyerek is megállított - az egyik egy sípot fújt, hogy álljak már meg, hadd érjen utol - szóval mindenki gyakorolta azt a három mondatot, amit tanult angolul, hogy hogy hívnak, és hogy honnan jöttem. Nagyon aranyosak voltak, és látszott, hogy örülnek, hogy rájöhettek, hogy valóban vannak emberek odakint, akik beszélik ezt a nyelvet, és nem csak egy iskolai tantárgy. Egy internetkávézóban megmutattam én is az otthoni képeimet, majd először egykori általános iskolájának udvarán, később a város szélén lévő padra ültünk le, ahonnan nagyszerű volt a kilátás a tengerre. Mivel mögöttünk volt egy épitkezés, egyből el is határoztam, hogy ott fogok aludni(micsoda csajozós szöveg volt :) ).
Szóval a végén kézfogással és puszival váltunk el, de azért azóta leveleztünk párat, és megjegyeztük, hogy kellemes délutánunk volt, úgyhogy felvetődött, hogy majd ellátogat Budapestre.
Másnap reggel bestoppoltam Isztambulba, elintéztem az indiai nagykövetséget, majd találtam egy srácot a couchsurfingen, aki befogadott két éjszakára. A srác, Sedat katona volt, és elég sokmindent elárult nekem az iraki szerepléséről. Észak-Irakban szolgált 2 évig, a Kurd szeparatista szervezet tagjait lötte, válogatás nélkül. Mutatott képeket és videókat, halottakról, kinzásokról, meg mindenről. Bevallom, szerintem jóval többet árult el, mint kellett volna. Megmutatta még egy videón, hogy mi a Mehter - mint zene. Egy dobos egész koreográfiát vág le dobolás közben, úgyhogy mindenkinek javaslom, hogy a youtube-on keressen rá a kifejezésre. Aludni jót aludtam, kimostam a ruháimat, és reggel tovább intézkedtem. Sajnos hétfőig maradnom kell a vízumügyek miatt, de legalább akkor az meglesz. Sedat mesélt egy érdekes dolgot: két parlamenti képviselőt azért tartóztattak le, mert Atatürköt szídták. A nagy embernek akkor a kultusza, hogy ez törvényellenes.
Meglátogattam az isztambuli Collierst, először rendesen megrökönyödtek az érkezésemen egy jó nagy hátizsákkal, de aztán a helyi marketinges kedvesen elmagyarázta, mi hogy zajlik az irodában. Az ügyvezetővel is beszéltem pár szót, de mivel keresztbefont karral állt előttem, és olyanokat mondott, hogy nem is tudta, hogy a Colliers így elengedi a brókereit utazni, jobbnak láttam, ha nem erőltetem a beszélgetést.
Azóta visszatértem Emre-hez és anyukájához, akik újabb két éjszakára szállást adtak, valamint az ausztrál sráccal töltöttem még egy délutánt, és jó drágán bekebaboztunk. Mivel felajánlott nekem egy két gigás memóriakártyát, cserébe úgy éreztem kötelességem meghívni. Ugyancsak voltam egy Couchsurfinges estén, ahol jót dumáltam pár amerikaival, meg helyivel és ellátogattunk egy táncolóshelyre, ahol nem cáfoltam meg magam, úgyhogy nem táncoltam megint.
Egy receptet is sikerült beszereznem, de azt majd később publikálom.
Mára még nincs szállásom, lehet, hogy youth hostel lesz belőle, majd holnap reggel végre remélhetőleg megkapom a vízumot Iránba, és 3 nap múlva ott is lehetek.

Képek, kommentekkel fent a helyükön.

Nincs időm írni

Huhh, most kommentáltam a képeket, majd holnap írok bővebben. Van, mit mesélni.

Újabb török sajátosságok

Pár azonos szó, amit megfigyeltem:

Kicsi - kücsük
Kés - Bicsak
Anya - Ane

Ezeken kívül, nagyjából a szókincsem a következő:
su - víz, evet - igen, hayir - nem, iptal - mégsem(külön köszönet Bill Gatesnek), cay - tea, okur - iskola, bay - férfi, bayam - nő. Hirtelen ennyi, kihagytam az internet café és egyéb bonyolult kifejezéseket.

Ami még jópofa, a testbeszédük. A 'finom, jó' kifejezést a tenyerüket felfordítva és az ujjbegyeik összeértintésével mutatják. Erre én is rászoktam, mert így sok mindent ki tudok fejezni.
A 'nem' is különleges: hátradöntik a fejüket és felhúzzák a szemöldöküket.

Katonaság van mindenhol. Fegyveresek, gépfegyverekkel őriznek mindent. Nekem kicsit furcsa, mikor egy katona pl az ujját a ravaszon tartva a tömeg felé tartja a fegyverét, de itt mindennapos.

A puszi jutott még eszembe, ami itt egyből kötelező szinte, ha elbeszélgettünk alaposabban egy vezetővel, akkor már egyből része volt a búcsúnak és ahol aludtam, ott is természetes volt teljesen. Ja, és itt inkább arc összeérintés van, puszi helyett.

hirtelen ennyi.

Újabb történések velem

Jó ideje nem írtam arról, hogy mi a helyzet velem, és az elmúlt napok eseményei annyira pozitívak és tömények voltak, hogy muszáj írnom pár sort:

A török határnál kezdem, mivel Várnában váltunk el Attilával és pár órán belül sikerült a török határon is átkelnem az egyik legnagyobb helyi buszvállalat ügyvezetőjének segítségével, aki egészen Kirklareliig vitt. A csávó a határon láthatóan sokmindenkit ismert, mert csak integetett több embernek, majd valahogy ledumálta, hogy ne kelljen nekem újabb vízum az országba. Kirklarelinél elváltunk, bár ő is ott lakott a közelben. Én a jól ismert szállásunkra mentem a főtérre, ahol végül 3 éjszakát töltöttem. Másnap este volt a Málta-Törökország focimeccs, amit az egyik helyi étteremben követtem nyomom, ahova egyszercsak betoppant a fent említett ügyvezető. Üdvözöltük egymást, majd rám mutatva, egy tömény "Why?" kérdés keretében előadta furcsálkodását, hogy még mindig Kirklareliben vagyok. Én rámutattam a tévére, amit nyugtázott. A meccs közben kiírták, hogy szerdán magyar-török, úgyhogy felkaptam a fejem, és elhatároztam, hogy muszáj ott lennem. A meccs alatt még poharat emeltek a szomszéd asztalnál rám, majd megkérdeztem, hogy hol lesz a magyar meccs, mondták, hogy Isztambulban, szóval elhatároztam, hogy sietősre veszem a figurát.

Másnap a hotelben kimosattam a cuccaimat, találkoztam egy helyi sráccal, aki végre tudott angolul, nyögvenyelősen, majd a barátai társaságában (3 fiú és egy csaj) leültünk sörözni a helyi parkban, majd ebédeltünk. Közben elmentem egy helyi borbélyhoz, kiváltottam a ruháimat, majd átültünk az egyik helyi bárba, ahol teáztunk. A bárpultos srác, aki jófej volt, de csak törökül, előadta, hogy nem hiszi, hogy Magyarországról jövök, és a fejem is olyan törökös, úgyhogy csak kitaláltam az egészet. Nem igyekeztem meggyőzni, úgyhogy csak egy jót nevettünk a felvetésen.

Másnap elindultam Rodostóba, ahol a Rákóczi házra voltam kiváncsi, bár az hétfő este lévén már zárva volt. Ettem egy köftét, majd az egyik épülőfélben lévő ház emeletére mentem aludni, ami rendkívül zajos volt, de azért aludtam pár órát. Reggel átmentem a Rákóczi ház közelében lévő tengerpartra, ahol a parton volt egy sétány és az egyik lámpaoszlop tövébe leültem, a táskámnak támaszkodva. Kb 5 vagy 10 percre elaludtam, mert egy rendőr ébresztett, aki megkérdezte mit csinálok, majd miután angolul jó gyorsan elkezdtem válaszolni, mondta, hogy slow. Mondtam neki hogy itt ülök csak a napsütésben, és várom, hogy kinyíljon a múzeum. Majd odahívott a rendőrautóhoz, ahol utasítottak, hogy menjek a Múzeum közelébe. Mivel éppen majdnem 9 óra volt, ezért ébresztésként tekintettem a rendőrökre, és átmentem, vártam 10 percet, mire megjött a kopasz török, aki folyékonyan beszélt magyarul és kinyitotta a múzeumot. Elmondta, hogy itt a múzeumban eltöltött 20 év alatt tanult meg magyarul, sosem volt egyéb magyar kapcsolata. Azt mondta, hogy magyarok nagyon kevesen látogatják a múzeumot, sokkal inkább törökök, de összesen évente kb 1000 látogató van. Látva a múzeumot, ez engem nagyon elszomorított, és ezért szeretném megragadni a lehetőséget, hogy a kedves hallgatóságnak felhívjam a figyelmét, ha Törökországban jár, a Rákóczi múzeum Tekirdag-ban (Rodostó török neve) kihagyhatatlan. A ház gyönyörű, és nagyon jó olvasni a jó török-magyar viszonyról a leírásokon. Kb 20 v 25 perc alatt végig lehet az egésszel, minden szöveget elolvasva, és így egy olyan embernek is mint én, nagyon meghitt élményt nyújt.

Tekirdagból a városhatárig kibuszoztam, miután a helyiek leszerveztek nekem, majd Isztambulba egy 7-es BMW-n utaztam (Fontos volt megjegyezni, mert az Attilával végig erre áhitoztunk). Mehmet vezette, de nem tartott sokáig a 100 kmes út. Mindenkit levillogott az autópályán, hogy menjen már félre, és tudjunk 170nel menni. Közben néha nekiállt, hogy az internet címét lejegyezze egy papirra, ilyenkor rendszeresen két sávot váltottunk véletlenül, de eljutottam Isztambulba. Kérdezte, hogy hova megyek, én mondtam, hogy Taksimba, a városközpontba, ezért odavitt.

I-ban először netkávézó hogy helyet találjak magamnak estére, majd miután találtam magamnak egy couchsurfingest, aki a vészesetre reagálva egyből írt, hogy aludjak náluk. Emre az anyukájával lakott, édesapját 4 hónapja vesztette el egy szívrohamban. Aranyosak voltak ketten, és megtettek mindent azért, hogy nekem jó legyen, nem engedték pl, hogy hálózsákban aludjak, megágyaztak, bőséges reggeli, stb. Este még Bilalnak, előző házigazdánknak segítettem költözködni. Másnap iráni nagykövetség, ahol várattak 2 órát, közben megismerkedtem egy ausztrál sráccal, aki 4 éve teker körben a világon, ide-oda. Eddig 41 országon és 80 ezer kilóméteren van túl. Nagyon szimpatikus volt, és mivel ugyanaz volt az útvonalunk, együtt jártuk végig a pakisztáni és az indiai nagykövetségeket is. Bár mindenki azt jósolta, hogy nem lesz vízum sehova, végül egyelőre úgy néz ki, hogy nincs akadálya, hogy kapjak vízumot. Az egyik főutcán sétálgatva megvolt az első Free Hugs élményem, ahol 3 szép lány ajánlott öleléseket mindenkinek. Mivel gyorsabban sétáltak még nálam is (!), ezért gyakorlatilag az ausztrál fiú és én voltam az egyetlen kuncsaft. A vicces az volt, hogy bár angol táblákat tartottak, egy szót nem beszéltek angolul.

Ja, és a reggeli első dolgomat kihagytam: jegyet szerezni a meccsre. Miután leráztam a jegyüzéreket, akik állították, hogy nincs jegy, odamentem a pulthoz, hogy elsőként vegyek jegyet a magyar szektorba. (aznap reggel kezdték el árusítani a jegyeket a vendég részre)
Tehát a sok diplomácia után gyorsan hazamentem egy kis eső elleni védelemért, majd irány a stadion. Ott több török, mint a Budai Várban valaha, és a lelátón végül 15 magyar gyűlt össze. Szurkoltunk ezerrel, állítólag a himnusz alatt mutatott a tévé, majd a 64. percben letörték a lelkesedésünket. A cikkekből lehet tudni a meccs eseményeiről, tehát itt most nem írom le. Persze, mivel igazán jól játszottak a magyarok, ezért azt gondolom, hogy egyáltalán nincs okunk a panaszra, legfeljebb a címét lehetne felkutatni a bírónak. Sebaj.

Másnap még indiai és magyar nagykövetség, ahol a helyi konzul uraknak beszámoltam az utamról, pár szóban megbeszéltük a jövőjét az útnak, majd elindultam kifelé a városból. Gebze irányába mentem egy kisbusszal, mivel tudtam, hogy feleslegesen stoppolnék, tekintettel arra, hogy már besötétedett és a városban nehezen veszik fel az embert. A buszon egy helyes csaj megszólított, mutatott, hogy üljek mellé, majd meséltem neki az útról, mondtam, hogy ahol jön az este ott alszom, mire elborzadt, és mondta hogy Gebzeben ne aludjak, mert veszélyes. Felírta nekem a telefonszámát, és mondta, hogy azért nem tud meghívni, mert a szüleivel lakik és a török szabályok ellen van, ha egy lány egy fiút hív fel a lakásukba. Én megköszöntem, majd Gebzéből gyalog kifelé indultam a városból. A város határában egy robogós megállt nekem, felültetett és közben kérdezte, hogy mit csinálok. Persze minden jelbeszéddel, mivel semmi angolt vagy más idegen nyelvet nem beszélt. Mondtam, hogy épp aludni akartam a természetben, majd mondta, hogy azt márpedig nem, úgyhogy elvitt a frissen nyílt kebabozójába, megetetett és utána miután három családnak megmutatott a szomszédságban, akik szintén nem beszéltek angolul, hazavitt, hogy aludjak velük. Két kislánya volt, akik csudaédesek voltak, az egyik 1 éve kezdett angolul tanulni, ezért próbáltam kicsit tanítani, de sikertelen volt, mert karakán módon minden kérdésemre két válasszal felelt: "My name is Belkez" a másik pedig "I am ten plus two years old". Arra gondolván, hogy valószínű a tanáránál sem járnék sokkal nagyobb sikerrel, a megfelelő kérdéseket tettem csak fel neki újból és újból, hogy sikerélménye lehessen. Szóval díványon, megvetett ágyban alvás, majd reggel bőséges reggeli, robogóval az autópályához, ahol az első autó rögtön megállt.

Aznap eljutottam Manisaig, közben láttam két tevét az út mellett, meg volt egy jó hosszú fuvarom egy be nem álló szájú kamionossal, aki csak törökül tudott. Az egyikkel megköftéztünk este, majd Manisa határában a hegyoldalon lévő erdőben felállítottam a függőágyat, és pompás módon elpilledtem. Sajnos, éjjel csudahideg volt és fújt a szél, így szétfagytam, de reggel 5 körül felvettem pár ruhát még, így akkor jót aludtam 9ig. Ma reggel átjöttem Izmirbe, de mivel 3,5 milliós a város, ezért inkább nem megyek be, bár mondták előre, hogy ez a város a szép csajokról híres. Tudván azt, hogy lehet, hogy most szalasztom el a jövendőbelimet, inkább továbbállok Pamukkale-ba.

Ja, elkezdődött a Ramazan azaz Ramadam, tehát - elvileg - a törökök és egyéb muzulmánok nem esznek és isznak amíg fent van a nap. Ugyancsak egyéb testi örömöket is megvonnak maguktól, mondván, hogy így jobban tudnak figyelni Allahra. Mivel én most annyira nem figyelem Allahot, nem tartok velük. Mondjuk az biztos, hogy fegyelmezettebbé teszi őket az egész és állítólag sokan ilyenkor leszoknak a dohányzásról is.

Tehát a továbbiakat máskor, az eddig történtek megírására Attila pedig igéretett tett, úgyhogy azt most tőle várjuk.

Török sajátosságok

Na, ujra itt.



Jó hírem van! Megtalaltam a török Windowsban, hogyan kell ékezeteket rakni. Pont, mire megszoktam a z és az y helyét. Sebaj. A lényeg, hogy a kedves közönségnek jó legyen.



No, tehát. Úgy döntöttem, hogy nem írok most eseményekről, inkább leírom a sajátosságait Törökországnak, amit tapasztalok:

(Csak egy felsorolás lesz, mert így a legegyszerűbb)



Elöször is, gondolván a gyomromra először: az árak szinte mindenhol megegyeznek sok termék esetében. Vegyük alapul a Köftét, mint nemzeti hamburger hús. Egy adott városon belül szinte 100%, hogy hajszál pontosan ugyanannyiba fog kerülni mindenhol a köfte. Ugyanez a helyzet a fodrászoknál (Az egyik megnyírt), ami szintén egyenáras. És telis-tele van velük a város. Az érdekes az, hogy a belvárosban tényleg ez a hármas ismétlődik mindenhol százszor: Köftéző, Borbély, Internetkávézó. Mindenhol minden ugyanannyi. Kifelé haladva a városokból tematizálódik minden utca: van, ahol mezőgazdasági termékeket árulnak egy utcában csak, kezdve a traktortól, a takarmányig, mindent, máshol pedig autóalkatrészeket lehet kapni és szervizek tömkellege van mindenhol. Ja, és bolt bolt hátán. Vicc nélkül, gyakorlatilag itt a földszint fogalma egyenlő az üzlethelyiséggel. És nem csak a belvárosban. A legutolsó utca legutolsó házában is a földszint az üzlet lesz.



A városok tele vannak kóbor kutyákkal és macskákkal. Az érdekes az, hogy meg vannak jelölve, tehát valószinű oltásokat kapnak, de valamiért nem tartják őket menhelyen. Ugyan így mindegyik annyira néz csak ki betegnek és soványnak, amennyire csak lehet, de legalább pénzbe nem kerülnek.



A minap beültem Kirklareli egyik éttermébe, hogy nézhessem a Török-Málta meccset, és mikor jött a pincér kértem tőle a menüt (mondtam neki, hogy menyü és mutatom a könyv kinyitását a tenyereimmel), erre egy perc múlva megjelenik egy tányérral, rajta telis-tele nyers hússal, és elkezdi egyenként mutogatni: ez a köfte, ez a csirke, pulyka, stb. Árakról persze nem esett szó, de ezt is meg lehet itt szokni. Gyakorlatilag semminek nincs kiirva az ára a boltokon kívül, és ott sem mindennek.



Néha azt gondolom, hogy a törökök kérték, hogy jól elérhető helyen legyen a duda a kocsiban. Minden autós átlagosan 3 másodpercenként dudál, figyelmezteti a másikat, hogy nehogy elé jöjjön, a buszos dudál az embereknek, hogyha nem figyelnek, és hátha pont az ő buszára szeretnének felkapaszkodni, stb.



Ugyebár, a hithű mohamedánoknak naponta ötször kell imádkozniuk, az elsőt pedig hajnali 5-kor. Régebben a minaretek pont arra szolgáltak, hogy arról orditozott a pap, ma már csak kihangosítót szereltek mindegyikre, viszont frankón rázendít az összes hajnalban is. valahogy megoldják, hogy sztereoban ne halljam őket, de rengeteg van így is.



Furcsa volt még az esténkénti járkálása a fiúknak és a lányoknak errefelé. Az ugyebár jellemző, hogy mindenki egész nap mindig megy valahova. Nagyon erős a lüktetése még a legkisebb városnak is, és mind az utcán, mind a járdákon egyfolytában dugó van. Estefelé a lányok és a fiúk is kisebb bandákba rendeződnek és a lányok általában ketten-hárman, a fiúk négyen-öten vonulgatnak a városban. Kicsit a mediterrán tengerparti városok jutottak eszembe erről. Igaz, hogy mindaz amit leirok, a Trákiában levont tapasztalataimra épülnek, tehát semmiképpen nem lehet általánosítani egész Törökországra. Már csak azért sem, mert itt még elég nagy a keveredés a bolgárokkal, valamint igen csekély az erősen vallásos Török errefelé.



A törökökről alapvetően el lehet mondani, hogy vendégszerető és segitőkész emberek. Akármit csinálnak, próbálnak minél jobban a vendég kedvébe járni. Több olyan fuvarom is volt, mikor a célváros bemondásánál, elmentünk a legközelebbi buszpályaudvarra és a sofőr leállította a kocsit, hogy jöjjön és elmagyarázza a buszvezetőnek, hogy hova szeretnék menni. Alig lehetett lebeszélni erről. Ma például Rodostóban tévedtem el, mert egy ember rosszul igazított útba, és egy 10 km-re lévő kocsmához vitt egy busz. Az ottani emberek egyből összeverődtek, hogy most mi legyen, ennek első lépése az volt, hogy alám toltak egy széket. Aztán mindenki mondott valami okosat, persze egy szót sem beszéltek idegen nyelven, szóval vicces volt. De ugyanez a kedvesség mindenhol megfigyelhető.



A kedvesség mellett, ahogy az előbb is említettem, általános, hogy gyakorlatilag senki nem beszél idegennyelvet. Megfogadtam, hogy kipróbálom, milyen a helyzet nálunk a kisvárosokban, és még kisebb helyeken.



A reggeli közös teázás is általános. A férfiak reggel hét körül összegyülnek, és teljesen nyugodtan, beszélgetve elvannak egy órát ott. Hasonlít nálunk a kocsmázáshoz, de ok valahogy ilyen egész kedves benyomást nyújtanak. Alapvetően jellemző a népre, hogy mindenki mindenkihez beszél nyíltan.

Olyan, mintha a törökök nem félnének semmitől. Sem lopástól, sem balesettől, se semmitől. A közlekedésükből az utóbbi teljesen magától értetődik.

A másik, ami eszembejutott, hogy ha szétnézek, úgy érzem, mintha egy nagy, széles középosztályt látnék. Az emberek sokat dolgoznak, de úgy nézem, hogy kevés embernek van kimagasló életszínvonala.

Egyelőre ennyi jutott eszembe. A többi majd máskor.

A videok

Isztambulban, epp Azsia fele:




A hataratkeles Torokorszagbol Gorogorszagba a mi egyedi modunkon (Halkitsatok le a hangszorokat):



Attila Irakliban fegyvert keszit:




Izelito az Isztambuli forgalombol:



Vihar Dospatban:



Dospatban hazaterelik a teheneket a vihar elott:




Tuzgyujtas Irakliban:



Vezetesi szokasok a Rodope-hegysegben:



Jo szorakozast!

Kepek es terkepek

Tekıntettel arra, hogy nem nagyon irtam mostanaban, legalabb a fotoalbumomat es a terkepet rendbeszedtem.



A terkep linkje:

http://maps.google.com/maps/ms?ie=UTF8&hl=en&msa=0&msid=109805356583467589841.0004398ef6ea96aaaf6c0&ll=43.961191,24.98291&spn=6.815563,14.80957&z=6&om=1

Valamint a kepek linkje:



http://picasaweb.google.com/gorondy



Jo szorakozast! Es kommenteljetek nyugodtan!

Isztambul

Ugrottam egesz pontosan 1 hetet idoben, es 1700 kmt terben, es most Isztambulbol jelentkezem. Az ideutrol probalok majd irni, kalandos volt, 2 nap alatt bajarol Irakliban voltunk, kozben tobben meghivtak mindenfelere, kamionban probaltunk aludni, de legyurtuk az 1200 km-es tavot. Azota le Isztambulba, aholis elsokent kiprobaltuk a Couchsurfing szolgaltatasat, tehat kerestunk szabad szallast valamelyik tagnal. Isztambulban szerencsere rengeteg volt, es egybol talaltunk is egy sracot, aki ugyan fogadott meg ketto gyereket a 12 nm-es szobacskajaban, de mondtuk, h nekunk az erkely is megfelel. Korbevezetett minket Isztambulban este, megmutatta, hogyan kell atvagni az orult forgalomban a kocsik kozott, ittunk egy teat a tengerparton, a Boszporusznal, es ami a legfontosabb: VEGRE AZSIABAN!!!!



Egy komppal jottunk at a szoroson, de meg tervezzuk, h a ket hid egyiken is vegigmegyunk, csak elvileg azt gyalog nem lehet, mert autopalya megy a hidon, de a foldreszt hatarolo tablat mindenkeppen latnunk kell.



Isztambul igazi kereskedo varos, ennyire forgalmasat meg sosem lattam. A legutolso utca is telis tele van uzletekkel, bazarok vannak a varosban, ahol szebbnel szebb anyagokat, fuszereket lehet kapni, teli olcso azsiai aruval, cipofenyezovel, kutyaval, macskaval, turistaval, mecsetekkel, taxisokkal, orult vezetokkel, dudalassal, es a tobbi.



Voltunk a Hagia Sofiaban, el voltunk ragadtatva az 1500 eves epulettol - bar Attilanak kellett gyozkodnie egy joideig, hogy mi a rendkivuli par boltivben, ami megmarad 1500 evig, es hogy en miert nem tudnek ilyet csinalni, ha lenne 10 000 emberem, aki dolgozzon rajta. Meggyozott, ugyhogy tenyleg fantasztikus az epulet, barmilyen girbe-gurbak az oszlopai. A kek mecsetben is voltunk, es egy bazaron is athaladtunk, ahol meg mozgo jogositvany arussal is talalkoztunk. Elso ejjel hazafele atmentunk a transzfesztita negyeden, ahol gyakorlatilag csak a hangjuk alapjan lehetett megallapitani a lanyokrol, h ferfiak, egyebkent az Attilanak meg is tetszett par... ;)



Kicsit visszafele haladva idoben, a bolgar-torok hataron egy kedves torok csaladdal jottunk at, akik tenyleg csak par szot tudtak angolul, igy jelbeszeddel kommunikaltunk. A hatar utani elso faluban megalltunk egy 'köftezönel', ahol kaptunk egy torok teat es egy torok szendvicset, köftet. Kozben erdeklodtem a kulonbozo torok kifejezesek irant, minthogy koszonom, a het napjai, viszlat, tea. Keszsegesen elmagyaraztak az osszeset, sot meg a mohamedan szokasokat is, hogy napi otszor kell imadkozni. Hasszan volt a soforunk, aki mindezt magyarazta, de idosebb szulei is mondogattak, csakhat azt nehezebb volt erteni. A vegen puszikkal valtunk el, megadta Hasszan a cimet, igy majd tudok kuldeni neki is kepeslapot.



Kirklareli varosaban szalltunk meg az ejjel, vagyis eloszor a varoson kivul telepedtunk le, majd miutan ejjel felebredtem, es eszrevettem, h jon egy vihar, felkerekedtunk, es elkezdtuk nezni az elhagyott vagy epulofelben levo epuleteket a varosban. Egeszen a foterig nem is volt megfelelo, de ott talaltunk egy csodalatosat, ami eppen rendbe lett hozva, csak meg az ablakokat felejtettek el berakni. Felmentunk az emeletre, es a helyi furdo csodalatos kilatasaban gyonyorkodve letettuk a halozsakainkat es aludtunk tovabb. Reggel az egyik mesterember ebresztett minket, Attila mutatta neki, hogy csak aludni jottunk be, mire mosolygott es dolgozott, mintha ott sem lennenk.



Napkozben, torok szokas szerint tobbszor teaztunk, köfteztunk, interneteztunk, aholis miutan eltoltottunk 4 orat, kaptunk kifele menet 1-1 ajandek fagyit; szereztunk terkepet, probaltam alkudni az egyik helyi koftezoben, de nem engedtek az arbol, aztan az egyik helyi TESCO-KIPAban a mozgasserult mosdoban felfrissultunk teljesen majd tovabballtunk Isztambul fele. Isztambul elott 30 kmrel ranktort a felhoszakadas ujra, igy egy benzinkut melletti nyitott kamion garazs-szervizben toltottuk az estet. Teteje ugyan volt, de annyi helyen volt lyukas, hogy gyakran beazott. Volt itt egy autok utan kotheto utanfuto, ami remek agynak bizonyult, miutan megoldottuk, h ne dulongeljunk benne ide-oda. Az ejszaka folyaman meg el is kellett huznunk az eso miatt, de vegul tenyleg jot aludtunk benne. Az itt levo onkiszolgalo etteremben varakoztunk az eso vegere masnap delutan 4-ig, ahol kartyaztunk, es tok rendesen megturtek minket, sot meg 1-1 ajandek cay-t, azaz teat is kaptunk kozben. A pincerno mutatta, h az o ajandeka.



Aztan par oraval kesobb Isztambul, amelyrol mar irtam az elejen, de meg majd fogok.